Magához fogadott egy didergő idegent, azt gondolva, hogy nincstelen… de aztán hallotta, ahogy imádkozik: „Kérlek, adj nekem egy istenfélő feleséget.”
– Anya, az a kenyér holnapra volt.
Mariana mozdulatlanul állt, kezében a kenyérszeletkel. Ötéves lánya, Lucía, az asztaltól figyelte. Mögötte a nyolcéves Diego látta, hogy az idegen remeg a tűzhely mellett.
A férfi kabát nélkül érkezett, az ingét megmerevítette a jég, a csizmája pedig sáros volt. Alig bírta tartani a forró vizet.
Mariana három szeletre törte a kenyeret.
– Akkor ma este megosztjuk.
Az idegen felemelte a fejét.
Láttam az üres polcot, a lisztet, ami alig fedte be egy edény alját, és annak a nőnek a repedezett kezeit.
– Nem vehetem el tőlük az ételt.
– Már felvágtam – felelte –. Edd meg, mielőtt kihűl.
1884 tele volt, Chihuahua hegyeinek egy kis völgyében. A hó órák óta döngölte az ablakokat, és a szél beszivárgott a ház repedésein.
Mariana röviddel azelőtt imádkozott, hogy meghallotta a kopogásokat.
Nem vagyont kért. Azt kérte, hogy másnap tudjon enni adni a gyerekeinek.
És az ajtó kinyílt, hogy beengedjen egy újabb éhes embert.
Évekkel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy ilyen helyzetben látja.
Don Tomás lánya volt, aki egy kis gyülekezet tanítója és prédikátora volt. Bibliaolvasások hallgatásával, varrni tanulással és apjának a leckék előkészítésében való közreműködéssel nőtt fel.
19 évesen beleszeretett Ramiróba.
Lóháton érkezik majd, földekről beszél, és megígér neki egy házat, ahol soha többé nem kell hajnalig dolgoznia.
Az apja gyanakodott.
„Nem amiatt aggódom, hogy kevés gyermeke lesz, Mariana. Azért aggódom, hogyan bánik azokkal, akik semmit sem tudnak adni neki.”
Összetévesztette a figyelmeztetést a megvetéssel.
Férjhez ment, és Ramiróval északra költözött.
Az ígéretek rövidebb ideig tartottak, mint maga az utazás.
A férje elkezdett kiabálni az odaégett tortillák miatt, gúnyolni az imáit, és pénzt játszott szerencsejátékkal. Diego megtanult elbújni, amikor meghallotta a lépteit. Lucía egy olyan házban született, ahol mindenki halkabban beszélt, amikor a közelében volt.
Két téllel korábban Ramiro elment szerencsét próbálni egy bányászvidéken.
A következő tavasszal levél érkezett egy idegentől: meghalt egy harcban.
Adósságokat, okiratok hiányát és egy patak mellett épített házat hagyott maga után.
Mariana ruhákat most, ingeket foltozott az öszvérhajcsároknak, és amit tudott, megtermelte a növényeket. De abban a szezonban a munka leállt, és a tűzifa egyre drágább lett.
Minden este arra gondolt, hogy írjon az apjának.
Soha nem találtam hozzá elég bátorságot.
Az utolsó vita még élénken élt az emlékezetében. Azt mondta, inkább éhezne, mint hogy hagyja, hogy a férfi döntsön az életéről.
Most a gyerekei is éheztek vele.
Azon az estén, a verés előtt, Lucia kért még egy tortillát.
Mariana átnyújtotta az övét.
– Ettem, miközben főztem.
Diego vitába szállva figyelte. Túl korán megtanulta felismerni ezeket a hazugságokat.
Amikor a gyerekek lefeküdtek a kandalló mellé, Mariana kinyitotta anyja Bibliáját. Talált egy részt, amit az apja nehéz időkben olvasott, és a lapra tette a kezét.
– Nem tudom, mit tegyek – suttogta. – De még mindig téged nézlek.
Aztán kopogtak az ajtón.
Az idegen az ajtófélfába kapaszkodva érkezett. Mögötte egy gesztenyebarna ló hajtotta le a fejét a hóba, ügyelve arra, hogy ne nehezedjen a mellső lábára.
– Nincs nálam pénz – mondta a férfi. – Csak egy pillanatra kell bemennem.
Mariana az üres utat nézte.
Aztán félreállt.
– Itt senki sem fizet azért, hogy abbahagyja a remegést.
Leültette a tűz mellé. Adott neki egy takarót, és kiment Diegóval a kis fészerbe, hogy menedéket nyújtson a lónak. A kimerült állat hagyta, hogy vezessék.
Mariana ellenőrizte, hogy van-e vize, egy régi takarót terített a hátára, majd visszament a fiához.
A férfi elmagyarázta, hogy megpróbált átkelni a patakon. A ló patái alatt egy jégréteg beszakadt. Bement a vízbe, hogy kihúzza, majd körülbelül 5 kilométert gyalogolt, hogy fényt találjon.
Útközben elvesztette a kabátját.
„A lóba menekült?” – kérdezte Diego.
– Nem mertem ott hagyni.
A fiú a fészer felé nézett.
Ramiro többször is megütötte az állatokat, amikor engedetlenek voltak.
Az az ember az életét kockáztatta egyért.
Evés után Lucia odalépett egy rongybabával, és a térdére helyezte.
– Hogy ne legyen egyedül.
Az idegen megfogta a csuklóját, és nem tudta, mit mondjon.
Gábrielnek hívták.
Nem mondta meg nekik a vezetéknevét.
Gabriel Aranda volt az, egy szarvasmarha-tenyésztő cég tulajdonosa, amely 60 000 hektáron és 40 000 szarvasmarhán gazdálkodott. Alkalmazottai lehalkították a hangjukat, amikor belépett. A kereskedők pontosan tudták, mennyi vagyona van.
Egy 12 szobás házban élt, ahol szinte soha nem hallott nevetést.
Azon a napon egyedül ment el anyja sírjához. Halálának évfordulója volt. Senkinek sem szólt róla, és a vihar elkapta visszafelé menet.
Az anyja volt az utolsó, aki megkérdezte tőle, hogy fáradt-e, mielőtt az üzleti ügyeiről kérdezte volna.
Most egy kislány kölcsönadta neki a babáját, egy asszony pedig megosztotta vele a gyermekei ételét.
Gábriel a Bibliára mutatott.
– Olvastál, amikor megérkeztem?
-Imádkozás.
– Valami különös okból?
Marianna az asztalra nézett.
– Válaszért.
Lesütötte a tekintetét.
A kandalló közelében aludt. Hajnalra a szél elült.
