A nyaka körül szürke sálat viselt.
Diego az ablakhoz rohant.
– Ő az!
Marianna nyitotta ki az ajtót.
Gabriel először egy igazolást adott neki a kilakoltatási fenyegetés visszavonásáról. Aztán az ingatlannal kapcsolatos dokumentumokat.
A közjegyző segítségével olvasta fel őket.
160 hektár a nevén. Nincs adósság.
Mariana lassan felemelte az arcát.
-Ki maga?
Gábriel levette a kalapját.
—Gabriel Aranda.
Ránézett a névre, ami az értesítőre volt nyomtatva, ami még mindig az asztalon volt.
Hátralépett.
– A cég az övé volt.
-Igen.
– És hagytad, hogy elmondjam, hogy félek az embereidtől?
Gábriel nem próbált meg közelebb jönni.
„Nem tudtam, mit tettek, amíg meg nem láttam a dokumentumot. De a meghatalmazáson ott volt az aláírásom. A felelősség is az enyém.”
Mariana szorongatta a dokumentumokat.
– Már a legelejétől fogva el tudta mondani, hogy ki ő.
– Meg kellett volna tennem.
A közjegyző és a jegyző kint várakozott. Gabriel elmagyarázta, hogyan kezdett el a neve mögé bújni, hogyan végződött minden beszélgetés egy kéréssel, és mennyit jelentett neki az az asztal.
Mariana hallgatta, de nem mentette fel, mert egyedül volt.
– Olyan dolgokat mondtam neked, amiket senkinek sem mondok el. Azt hittem, te is ugyanígy megbízol bennem.
Lehajtotta a fejét.
–Féltem, hogy elveszítem ezt. És azzal, hogy elbújtam, pontosan azt tettem, amitől féltem.
Mariana a gyerekeire nézett.
Attól függ a föld, hogy megbocsátok-e neki?
Gábriel azonnal válaszolt.
– Nem. A tiéd. A közjegyző elmagyarázhatja neked anélkül, hogy jelen lennék.
Újra elolvasta.
Ezután kiment, hogy beszéljen a közjegyzővel. Kérdéseket tett fel, tisztázást kért, és minden egyes feltételről megerősítést kapott.
Gábriel a ló mellett várt.
Amikor Mariana visszatért, nem hívta meg vacsorára.
– Időre van szükségem.
Bólintott.
A következő hetekben a többi családdal is folytatta a munkát. Áttekintette cége működését, és személyesen meghallgatott olyan embereket, akiket korábban csak név szerint ismert egy fiókban.
Mariana a szomszédaitól tudta meg.
Gabriel nem küldött ékszereket, és nem is használta fel a gyerekeket arra, hogy újabb esélyt kérjen. Hagyta, hogy a nő keresse őt.
Don Tomás levele két héttel később megérkezett.
Mariana a tűzhely mellett nyitotta ki.
Az apja kilenc éve várt hírekre. Nem tett szemrehányást a házassága miatt, és nem követelt magyarázatot sem. Csak azt kérdezte, hogy meglátogathatná-e és találkozhatna-e az unokáival.
Addig sírt, amíg Diego le nem ült mellé.
– Rossz kártya?
Marianna megölelte.
– A nagyapádé. Jönni akar.
Az öreg tavasszal érkezett.
Amikor Mariana látta, hogy kiszáll a bérelt autóból, torkában elakadt bocsánatkérő szavakkal odalépett hozzá.
Az apja széttárta a karját, mielőtt még kimondhatta volna, mit jelentenek.
A kabátját szorongatta.
– Nem tudtam, hogyan juthatnék vissza.
Don Tomás megsimogatta a haját.
–Kezdhetted volna egy levéllel. És már meg is írtad.
Gabriel napokkal később érkezett meg Mariana meghívására.
Teljes nevén mutatkozott be, és mesélt az öregembernek a vihar éjszakájáról és a százada által küldött fenyegetésről.
Don Tomás hallgatott rá.
Aztán a lányára nézett.
Ezúttal nem válaszolt helyette.
Mariana megengedte Gabrielnek, hogy újra meglátogassa őket.
A bizalom lassan visszatért, olyan beszélgetések során, ahol már nem tudta elrejteni a döntéseit. A nő elkísérte, hogy megnézze a házát és néhány munkást. Továbbra is a kis konyhában ült, annak ellenére, hogy most már mindenki tudta, hol lakik.
Egyik délután engedélyt kért, hogy udvarolhasson neki.
Marianna elmosolyodott.
– Kezdheted azzal, hogy vacsorára maradsz.
Júniusban házasodtak össze.
Diego vitte a gyűrűket, Lucía pedig ragaszkodott hozzá, hogy új szalagot tegyen a csuklójára. Don Tomás elkísérte a lányát. Az asztalon Mariana Bibliája és Gabriel anyjának Bibliája pihent.
A szertartás után étel, zene és mindenkinek jut elég kenyér.
A mostanra magához tért gesztenyebarna ló az árnyékban várakozott. Diego vizet hozott neki, míg Gabriel Marianával figyelte.
Megtartotta a patakparti házat. Arra is használni akarta, hogy találkozzon a szomszédokkal, varrjon, és olvasni tanítsa azokat, akiknek szükségük van rá.
Ahogy leszállt az este, Lucia egy vekni kenyérrel a kezében közeledett.
Óvatosan három darabra vágta, és mindegyiküknek adott egyet.
Gabriel Marianára nézett.
Emlékezett az üres polcra, az ajtó alatt beszűrődő hidegre, és arra a férfira, aki alig bírt megtartani egy bögrét.
Ezúttal a gyerekek többet is kérhettek.
Gabriel addig tartotta a falatját, amíg Lucia enni nem kezdett. Aztán megfogta a felesége kezét.
A szürke sál még mindig a szék támláján lógott.
És amikor elérkezett az indulás ideje, Marianának már nem kellett az utat néznie, és azon tűnődnie, ki fog visszatérni.
Ott volt az apja. A gyerekei nevettek. Gabriel a nyitott ajtónál várt, kalapjával a kezében.
Mindannyian együtt mennének haza.
