A ló jobban járt, bár Gabriel úgy döntött, hogy a gyeplőnél fogva vezeti.
Mariana átnyújtott neki egy szürke sálat, amit maga kötött.
– Visszaadhatod, ha újra eljössz.
Megkapta.
–Visszajövök.
Udvariasan mosolygott. Hozzá volt szokva, hogy az ígéretek elvesznek útközben.
Amikor elment, a maradék lisztből kását főzött.
Elosztotta a gyerekei között, majd kiment a szomszédasszonytól munkát kérni.
Gábriel 3 nap múlva tért vissza.
Egy összehajtott sálat és egy zsákot cipelt, amit az asztalon hagyott.
Volt ott liszt, bab, szalonna, kávé és két kis becsomagolt cukorka.
Mariana összeszorította az ajkait, hogy ne sírjon a gyerekek előtt.
– Nem kellett annyit hoznom.
„A fészert is meg kell javítanom. A vendég lovad otthagyott egy törött deszkát.”
A lány ránézett, meglepődve azon, milyen komolyan mondta ezt.
Feltűrte az ingujját.
A következő hetekben szinte minden délután megjelent. Fát aprított, megjavított egy beázott tetőt, és megtanította Diegónak, hogyan kell megjavítani egy övet. Amikor a fiú hibázott, Gabriel megvárta, hogy újra próbálkozzon.
Lucia abbahagyta a bujkálást, amikor egy ló hangját hallotta az úton.
Mariana folytatta a munkát. Gabriel segített neki kézbesíteni a rendeléseket a faluba, és ismerősöket is szerzett, hogy fizessenek neki a ruhák javításáért.
Azt hitte, hogy egy vidéki ember, aki rendszertelenül dolgozik. A férfi nem tudta helyrehozni ezt a benyomást.
Szerette az asztalnál ülni, ahol senki sem sejthette, milyen szívességet kérhet tőle.
De valahányszor Mariana a nehézségeiről beszélt, a kihagyás egyre súlyosabban nyomott a latba.
Vacsora után hangosan olvasott.
Diego megkérdezte tőle egy este:
– Nincs nálad Biblia?
Gábriel a kezében tartotta a kalapot.
– Az anyámé.
– Elolvasod?
— Régóta eltelt.
Mariana lapozott.
– Talán még van ott valami, amit hallani szeretnék.
Azon az estén, csendes házában, Gabriel kinyitotta a fiókot, amiben a könyvet tartotta. A margón édesanyja jegyzeteit találta.
Addig olvasott, amíg a lámpa ki nem aludt.
Valamivel később Mariana mesélt neki az apjáról.
– Talán látni sem akar engem.
Gábriel egy széket javított.
– Írtál már neki, hogy megkérdezd?
Tagadta.
– Akkor még nem tudja.
Marianának egy hétbe telt, mire befejezte a levelet. Többször is összehajtotta, mielőtt beadta a postán.
Gabriel elkísérte az irodába, és kint várt.
A tragédia másnap történt.
Egy fekete kancán lovagló férfi értesítést kézbesített Marianának. A völgyben lévő földet megvásárló cég igényt tartott a házra és a patakhoz való hozzáférésre.
Ramiro soha nem fejezte be az ingatlanátruházási papírmunkát.
Fizethetne 400 pesót, vagy 2 hét múlva elmehetne.
Mariana követte őt az útig.
– Két gyermekem van. Időre van szükségem.
A férfi nem szállt le a lováról.
– A cég nem szánalomból támogatja a családokat.
Amikor Gabriel megérkezett, az asztalnál ülve találta a lányt. Diego és Lucía együtt voltak egy sarokban.
Megmutatta neki a lapot.
A fejlécben a saját cégének neve szerepelt.
Aranda Állattenyésztési Társaság.
Gabriel a csatolt meghatalmazás alján is elismerte aláírását.
Többek között jóváhagyta ezt a vásárlást is anélkül, hogy megkérdezte volna, ki lakik ott.
A szégyen arra késztette, hogy lesütse a szemét.
„Mit fogunk csinálni?” – kérdezte Mariana. „Ismered az embereket a tanyákon. Tudnál segíteni nekem máshol munkát találni?”
A kezében tartotta a papírt.
– Beszélnem kell azzal, aki ezt küldte.
– Ne keveredj bajba miattunk.
Gabriel körülnézett a házban: az ajtót, amit kinyitott neki, az asztalt, ahol megtörte a kenyeret, a babát Lucia ágya mellett.
– Már benne vagyok.
Másnap reggel bement az irodájába.
Az adminisztrátor, Don Anselmo, a völgy térképe előtt vitatkozott egy alkalmazottal.
„Ha az özvegy nem jön ki, elszállítjuk a holmiját. Az a ház elzárja az utat az állatok számára.”
Gábriel megállt az ajtóban.
– Nem fognak semmit visszavonni.
Anselmo megfordult.
– Aranda úr. A szerződést már aláírták.
– Én írtam alá.
A menedzser látszólag megnyugodott.
Gabriel otthagyta az értesítést az asztalon.
–És én kezeskedem érte. Felfüggesszék az összes kilakoltatási végzést. Tudni akarom, hogy ki lakik az egyes ingatlanokon, és milyen megállapodások voltak velük.
– Pénzt fogunk veszíteni.
– Akkor áttekintjük, mennyibe kerül így pénzt keresni.
A megbeszélés azzal zárult, hogy Anselmo elhagyta az irodát, és egy másik alkalmazottat bíztak meg a fájlok összegyűjtésével.
Gabriel kérte, hogy Mariana háza körül 160 hektárnyi területet mérjenek fel, beleértve a vízhez való hozzáférést is. Azt is elrendelte, hogy a többi család számára is készítsenek megoldásokat.
Nem volt elég elűzni a fenyegetést a házból, ahol vacsorázott.
A papírmunka napokig tartott. Gabriel írásos üzeneteket hagyott Marianának, de egy hóvihar eltorlaszolta az utat, és a hírvivő nem érkezett meg időben.
Csak annyit tudott, hogy eltűnt.
A határidő előestéjén egy fiókba tette kevés holmiját: a serpenyőt, a takarót, a gyerekek ruháit és a Bibliát.
Diego szó nélkül segített neki.
Lucia megfogta a csuklóját.
– Tudja Gabriel, hová megyünk?
Mariana leguggolt elé.
– Még nem tudjuk, hová megyünk, kedvesem.
Nem akarta hibáztatni. Talán megígért valamit, amit nem tud betartani.
Mégis, amikor felnézett az ajtóra, egy újabb megmagyarázhatatlan búcsú fájdalmát érezte.
Aztán lovak hangját hallotta.
Egy hintó állt meg a ház előtt. Egy sötét kabátos, tiszta csizmás férfi szállt ki belőle. Egy közjegyző és egy alkalmazott kísérte.
