Magára vállalta a felelősséget egy leány megmentéséért, nem sejtve, hogy a király tanúja volt az egész incidensnek.
– Az a ruha többet ér, mint az életed. Vidd el!
A hercegné parancsa visszhangzott a teremben, éppen akkor, amikor az utolsó üveg is szilánkokra tört. A főlépcső alján egy 16 éves lány remegett a törött üvegek között, keze bortól foltos.
Senki sem mozdult, hogy segítsen neki.
Az urak levették a cipőiket. A hölgyek felhúzták a szoknyájukat. A gyertyatartók alatt a csend kegyetlenebb volt, mint a sértések.
Catalina Mendoza látta, hogy az őrök lefogják a szobalányt, és rájött, hogy van néhány másodperce, hogy eldöntse, milyen ember lesz élete végéig.
– Engedd el! – mondta, és előrelépett. – Az én hibám volt.
Az apja lehunyta a szemét a szoba másik végében.
A hergné elmosolyodott.
Talált valakit, akit érdekesebbnek talált elpusztítani.
Azon a téli estén Valdemora hercegének rezidenciája látta vendégül a királyság legbefolyásosabb családjait. Márványoszlopok és bársonyfüggönyök között tárgyaltak házasságokról, kegyekről és vagyonokról, miközben egy zenekar biztosította a finom hátteret a beszélgetésekhez.
Catalina 22 éves volt, és egy kék ruhát viselt, amit az anyja harmadszorra is átalakíttatott. A Mendoza család még mindig birtokolta a vezetéknevet és egy kis vagyont, de nem volt pénze a látszat fenntartására.
Apja, Don Rafael, abban reménykedett, hogy eljegyezheti egy örökössel, mielőtt a hitelezők felfedeznék, mennyivel tartoznak.
Ezért szorította meg a karját, mielőtt bement.
–Ma este, mosolyogj. Most az egyszer, lányom, ne próbáld megjavítani a világot.
Katalin próbálkozott.
Amíg meg nem látta a szobalányt.
Luznak hívták, és a konyhában dolgozott. Azon az estén az ebédlőbe küldték, mert nem volt elég szolga. A tálca túl nehéz volt; a cipője túl nagy.
Catalina nézte, ahogy Don Alonso Villaseñor nevetve hátrált, és megütötte a lány vállát.
A bor Monteclaro Beatrice hergné elefántcsont selyemére hullott.
A balesetet okozó férfi pedig a barátai mögé bújt.
– Te? – kérdezte Beatriz, Catalinára nézve. – Te az oszlop mellett voltál.
– Odaléptem és ráléptem a szoknyájára. Elvesztette az egyensúlyát miattam.
A hazugság keserű szájízt hagyott maga után.
Gondoltam rá, hogy az igazi tettesre mutogatok, de ismertem őket. Az egyik úriember tagadni fogja a történteket; a többiek támogatni fogják, és Luz végül mindenkiért fizet.
A vezetékneve legalább pajzsként szolgálhatott.
„A családom felelősséget vállal a ruháért” – tette hozzá. „A lány nem fog börtönbe kerülni.”
A hergné olyan közel jött, hogy Katalin érezte a kesztyűjén a parfümöt.
– A vendégeim előtt próbálsz parancsokat osztogatni nekem?
– Arra kérlek, ne tedd tönkre egy életet egy baleset miatt.
– Vigyázz, a tiédet is el tudom pusztítani.
Catalina Luzra nézett. Egy apró vágás volt a tenyerén, és próbálta elrejteni a vért, hogy ne foltozzon be mást.
– Akkor irányítsd a haragodat felém.
Beatriz egy örökkévalóságnak tűnő ideig állta a tekintetüket. Aztán türelmetlenül intett, és az őrök elengedték a lányt.
– Hallani fogsz felőlem.
Amikor a hercégné elment, a zene illetlen örömmel tért vissza.
Catalina letérdelt, zsebkendőjébe csavarta Luz sérült kezét, és talpra segítette.
„Miért tette?” – suttogta a szobalány.
Catalina a füle mögé tűrte az egyik hajtincsét.
– Mert az életed többet ér egy ruhánál.
A felső galériáról egy ősz hajú férfi figyelte a jelenetet. Bejelentés nélkül érkezett, hogy beszéljen a házigazdával, és tanácsadója kíséretében távol maradt a tömegtől.
„Mi a neve?” – kérdezte.
– Catalina Mendoza, Felség.
Edward király a balesetet okozó lovagra nézett. Még mindig ivott.
Aztán meglátta Don Rafaelt, aki a lányát vonszolta a kijárat felé.
– Tudd meg, mi lesz a szobalánnyal – parancsolta. – És szeretnék beszélni a ház tulajdonosával.
Reggeli előtt balszerencse sújtotta a Mendoza családot.
Visszavonták a meghívókat. Egy szabó követelte a kiegyenlítetlen számla kifizetését. A kereskedő, aki megvette a termését, azt jelentette, hogy talált egy másik beszállítót.
Délben Don Rafael üzenetet kapott attól a férfitól, akivel Catalina házasságáról tárgyalt.
Már nem volt érdeklődés.
– Tönkretett minket egy idegen miatt – mondta, és az asztalon hagyta a levelet.
Katalin állva maradt.
– Bezárták volna, apa.
– És most bebörtönözhetnek adósságomért!
Az anyja, Doña Mercedes, egy zsebkendőt szorongatott az ujjai között. Nem védte meg a lányát, de arra sem tudta rávenni magát, hogy ránézzen.
Arra ítélték, hogy a szobájában maradjon. A hét végén egy özvegy nagynénjéhez küldik lakni, messze a bíróságtól.
Catalina olyan derűvel fogadta a száműzetést, ami eltűnt, amikor egyedül maradt.
Sírt az anyja félelme, az apja szégyene és a barátai miatt, akik meg sem kérdezték, hogy van. Magáért is sírt, pedig szégyellte bevallani.
A bátorság nem vette el tőle a szeretet utáni vágyat.
Harmadnap panasz érkezett a hercegnétől. A ruha árának többszörösét követelte, valamint nyilvános bocsánatkérést.
A levél ügyvédeket, zálogjogokat és az ügy Koronához fordulásának lehetőségét említette.
Don Rafael megöregedett olvasás közben.
– Bocsánatot fogsz kérni tőle.
Katalin átvette a dokumentumot.
– Itt azt írja, hogy el kell ismernem, Luz rosszindulatúan cselekedett, és hogy hazudtam, hogy fedezzem őt.
-Üzleti.
– Újra elvinnék.
Az apja ököllel az asztalra csapott.
– Gondolj a családodra!
Aztán Mercedes felemelte a fejét.
