Még aznap délután látta a király kezében. Ha ott van a kézitáskában, tolvajjá teheti, és mindent elpusztít, amit az előbb megszerzett.

Az első ösztöne az volt, hogy leteszi az asztalra.

A második, futás.

Egyiket sem tette.

Felhívta a folyosó végén álló őrt.

–Szükségem van rá, hogy nálam maradjon. Találtam egy tárgyat, ami nem az enyém.

Amikor Diego megjelent, a hangja által vonzva, Catalina már kérte, hogy küldjenek üzenetet a királyi titkárnak.

„Leonor összeütközött velem” – magyarázta. „Aztán ezt találtam. Nem tudom bizonyítani, hogy ő tette oda, de jegyzőkönyvbe kell vennem, mielőtt valaki megvádol.”

Diego a gyűrűre nézett és megértette.

– Elkísérem őt.

– Az őr is. Azt akarom, hogy pontosan elmondhassa, mit látott.

A király titkára jelenlétében fogadta őket. Felismerte az ékszert: a kancsó mellett hagyta a szekrényében.

Elrendelte, hogy diszkréten zárják be a bejáratokat, és indítsanak vizsgálatot annak megállapítására, hogy ki jutott be.

Catalina ülve maradt, és próbálta fékezni lábai remegését.

Ezúttal nem lesz elég, ha egy befolyásos férfi megbízik benne. Tudniuk kell, mi történt.

A válasz egy pincérnővel kezdődött, aki látta Leonort elhagyni az irodát.

Folytatta útját az őrrel, aki átengedte, mert a királynéhoz tartozó mappát vitt.

És Luzzal végződött.

A lány éppen frissítőket osztogatott, amikor meghallotta, hogy tanúkat keresnek. Kérte, hogy beszélhessen a titkárnővel, és elmesélte, mit látott a szolgálati bejáratnál: Eleonóra valami pirosat mutatott a tenyerében a hercegnének, mielőtt követte Katalint.

„Biztos benne?” – kérdezte a tisztviselő.

Luz a nappali felé nézett.

Beatrice is ott volt.

Látta, hogy a lány figyeli, és a gyomrában újra érezte a régi félelmet.

De ezúttal nem hajtotta le a fejét.

– Igen. És meg tudom mondani, hol voltak.

Amikor külön kihallgatták, Leonor először mindent tagadott. Később megtudta, hogy a pincérnő felismerte, és hogy Luz tanúja volt a találkozásnak.

Végül papírt kért.

Nyilatkozatában leírta Beatriz rendelését, a lopást és az adósságai kifizetésére tett ígéretet.

Amikor a hercegnőt a király elé idézték, még mindig próbált mosolyogni.

„Felség, azt mondták nekem, hogy eltűnt egy ékszer. Talán bölcs dolog lenne átnézni azok holmiját, akik még mindig nincsenek tisztában a pozíciójukkal járó kötelezettségekkel.”

Eduardo otthagyta a gyűrűt az asztalon.

Beatriz mosolya eltűnt.

A titkárnő felolvasta a nyilatkozatokat. Közbeszólt, Leonort nehezteléssel, Luzt pedig hálátlansággal vádolva. Aztán Catalinára nézett.

– Mindez azért kezdődött, mert nem tudtad, hogyan maradj a helyeden.

Catalina érezte Diego kezét a kezében, anélkül, hogy hozzáért volna.

–Azért kezdődött, mert börtönbe akart küldeni egy lányt egy ruha miatt.

Beatriz a jelenlévők támogatását kérte.

Senki sem válaszolt.

A király elrendelte, hogy mindkét nőt őrizetbe vegyék, amíg a bírák elé nem állnak. A hercegnőt azonnal eltávolítják az udvarból.

– Lesz lehetősége megvédeni magát – mondta Eduardo. – Ugyanaz az esély, mint amikor Catalinát meg akarta tagadni.

Amikor elvitték, Catalina nem érzett örömöt. Csak mély remegést és a friss levegő utáni vágyakozást.

Luzt egy ablaknál találta.

– Nagyon bátor voltál – mondta neki.

A lány gyengéden megrázta a fejét.

– Féltem.

-Én is.

Luz a könnyein keresztül mosolygott.

– De te tanítottál meg beszélni.

Don Rafael közelebb ért, ahogy a két nő elvált egymástól. Most először tűnt bizonytalannak, mitévő legyen a kezével.

– Lányom, én…

Katalin várt.

– Arra kértelek, hogy adj át egy ártatlan embert, hogy megmentsd a kényelmemet. Akkor ezt a család védelmének neveztem.

Elcsuklott a hangja.

– Nem érdemelted meg, hogy ennyire egyedül legyél.

Catalina hetek óta képzelte ezeket a szavakat. Amikor meghallotta őket, rájött, hogy nem törölték el a kárt, hanem megnyitottak egy helyet, ahol elkezdhette a helyreállítását.

– Időre lesz szükségem, atyám.

Bólintott.

– Meg fogod kapni.

Hónapokkal később a bizonyítékok Beatriz és Leonor elítéléséhez vezettek. A hercegné elvesztette pozícióit és palotabeli kiváltságait; továbbá anyagi kártérítést kellett fizetnie a Mendoza család elleni üldöztetésért. Titulusa nem akadályozta meg az ítéletet.

Catalina a pénz egy részét egy kis iskolának adományozta fiatal szolgálólányok számára. Mercedes segített megszervezni. Rafael egy lakatlan házat adományozott, és elkezdte felülvizsgálni a munkásai bérét.

Luz az első diákok egyike volt.

Még a nyár vége előtt megtanulta leírni a nevét.

Diego továbbra is kórházakba járt Catalinával. Később akkor is meglátogatta, amikor a kórházak nem voltak jelen. Sétáltak, vitatkoztak, megnevették egymást, és megtanultak együtt csendben maradni.

Amikor megkérte a kezét, nem említett váltságdíjat.

– Életet akarok veled építeni. Meg akarod osztani velem a tiédet?

Katalin igennel válaszolt.

Az esküvőjük napján Luz egy hímzett zsebkendőt adott neki. Az egyik sarkába, még mindig egyenetlen öltésekkel, a monogramját írta.

–Hogy kicserélje azt, amelyiket aznap este befestettem.

Catalina felismerte a mosoly mögött megbúvó érzelmet.

– Az a zsebkendő nagyon jól betöltötte a célját.

Aztán fogta az újat, és megtörölte a szemét.

Az udvaron várták a vendégeket: nemesek, szakácsok, katonák, varrónők és iskoláslányok. Mercedes úgy rendezte el az asztalokat, hogy senkit sem választott szét a vezetékneve szerint.

Mielőtt elindult volna, Luz gondosan lesimította a menyasszony szoknyáját.

Katalin gyengéden felemelte az arcát.

-Jöjjön velem.

És ketten átlépték a küszöböt.