– Neki is van egy, Rafael.

A csend meglepte mindhármukat.

Azon az estén Mercedes belépett a lánya szobájába, és egy ékszerdobozt hagyott az ágyon.

– Eladhatjuk őket.

– A pénz nem elég neki, anya.

-Tudom.

Leült mellé, és egy pillanatig tartott, mire folytatta.

„Anyám ruhákat most, mielőtt férjhez ment. A nagyapád utána vagyont szerzett. Ebben a házban nem beszéltünk róla, mert apád úgy gondolta, hogy káros ránk nézve.”

Katalin döbbenten nézett rá.

– Soha nem mondtad el nekem.

– Sok mindenről megtanul az ember hallgatni, míg végül szégyelli azt, amit tisztelnie kellene.

Mercedes megfogta a lánya kezét.

– Egyedül hagytalak abban a szobában. Ez nem fog megtörténni többet.

Másnap reggel, amikor Katalin a családi ügyvéd meglátogatására készült, egy királyi címeres hintó állt meg az ajtó előtt.

Don Rafael elsápadt.

– Sikerült rávennie a királyt, hogy közbelépjen.

A küldött belépett, meghajolt, és átadott egy lepecsételt meghívót.

Katalinnak azonnal a palotába kellett mennie.

Mercedes megigazította a ruhája gallérját.

– Mondd el, mi történt.

– Mindenki előtt hazudtam.

– Akkor kezdd ott.

A király egy könyvtárban, egy kandalló mellett fogadta. Nem volt udvar vagy hóhér, bár Katalin lassan abbahagyta a keresést a tekintetével.

– A hercegné azt állítja, hogy veszélyes fiatal nő vagy – mondta Edward.

– Gondolom, attól függ, kinek szól, Felség.

Azonnal lesütötte a szemét, megrémülve a saját válaszától.

A király nem sértődött meg.

– Mondd el, mi történt.

Catalina tette. Beismerte a hazugságot, Don Alonsóra mutatott, és elmagyarázta a Luz elleni fenyegetést. Mire befejezte, a kezei annyira ökölbe szorultak, hogy fájtak.

– Nem azt kérem, hogy helyeseld a viselkedésemet. Csak azt, hogy ne büntesd meg a szüleimet.

– Megtennéd újra?

A visszaküldött levelekre gondolt, és az anyjára, aki felajánlotta az utolsó ékszereket.

–Újra megvédeném. Megpróbálnék jobb megoldást találni.

Eduardo lassan bólintott.

– A galériában voltam. Láttam a balesetet.

Katalin felnézett.

-Te…?

– És hallottam a házigazdától és két zenésztől is. Vallomásaik egybeesnek az Önével. Don Alonsónak felelnie kell az okozott kárért.

A megkönnyebbülés nem jött azonnal. Először fáradtnak érezte magát, annyira fáradtnak, hogy hátra kellett dőlnie a székében.

– Tudod, hol van Luz?

A király egy oldalsó ajtóra mutatott.

A lány bekötözött kézzel és egyszerű, tiszta ruhában jelent meg. Egy pillanatig mindketten mozdulatlanok maradtak. Aztán Luz odaszaladt hozzá.

Katalin átölelte, anélkül, hogy eszébe jutott volna, hol van.

– Azt hittem, miattam ejtették foglyul – zokogta a szobalány.

– Azt hittem, megtaláltak téged.

A király megvárta, míg elválhatnak egymástól.

Luz a palota konyháin dolgozott volna fizetéssel, szállással és ellátással. A hercegné igényét szívességek és fenyegetések nélkül megvizsgálták volna.

Aztán Eduardo egy másik dokumentumot adott át Catalinának.

A királynőnek szüksége volt egy hölgyre, aki segít neki a kórházai és idősek otthonai levelezésében.

– A feleségem jobban szereti azokat, akik szegény emberek leveleit bontják fel, ahelyett, hogy meghívók alá dugnák őket.

Catalina elolvasta a találkozóról szóló részt.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

–Munkával. És azzal, hogy elmondjuk egymásnak az igazat, még akkor is, ha az kellemetlen.

A következő hetekben Katalin felfedezte, hogy a királyi védelem megalázó gyorsasággal változtathatja át a megvetést udvariassággá.

Visszatértek a meghívások. Visszatértek a mosolyok.

Válaszolt, amire szüksége volt, majd folytatta a munkáját.

Erzsébet királynő megengedte neki, hogy átnézze a kérelmeket, kórházakat látogasson, és érdeklődjön az adományok felhasználása iránt. Katalin hibákat követett el, megtanult könyvelni, és felfedezte, hogy az együttérzésnek türelemre van szüksége ahhoz, hogy hatékony segítség legyen.

Ezeken a látogatásokon néha Diego Salazar kapitány is elkísérte, aki a kíséretéért felelt.

Diego ritkán beszélt a hadjáratairól. Meghallgatta a betegeket, és tudta a sebesült katonák nevét.

Egyik délután Catalina egy szék kerekét javítgatva találta.

– Hívhatnék egy szolgát – jegyezte meg.

– Meg tudnám – felelte, anélkül, hogy elengedte volna a szerszámot. – De már majdnem végeztem.

Katalinnak ez a válasz jobban tetszett, mint az összes bók, amit a palotában kapott.

Beatriz de Monteclaro viszont semmit sem felejtett el.

A király követelte, hogy vonja vissza a Mendoza családdal szembeni fenyegetéseit. Férje, akit lefoglaltak üzleti ügyei, megparancsolta neki, hogy vesse alá a vitát.

Nyilvánosan engedelmeskedett.

Négyszemközt felkereste barátnőjét, Leonort, egy hölgyet, akinek felhatalmazása volt belépni néhány királyi lakrészbe.

– Csak be kell tenned valamit egy zacskóba – mondta neki.

A tavaszi bál ismét összehozta a bírói udvart.

Katalin ugyanazt a kék ruhát viselte, amelyet a királyné varrónője alakított át. A bejárat közelében meglátta az apját. Don Rafael lehajtotta a fejét, de még mindig nem volt bátorsága odamenni.

Az este közepén egy szobalány megkérte Katalint, hogy gyűjtsön össze néhány, a királynőnek szánt iratot.

A folyosón Leonor kilépett egy ajtón, és nekiütközött.

– Milyen ügyetlen vagyok!

Ujjai végigsimítottak a Catalina csuklóján lógó kis táskán.

A nő sietve elment.

Catalina tett néhány lépést, mielőtt észrevette, hogy a csat nyitva van.

Belül, a zsebkendője és egy levendulaüveg között egy rubinnal kirakott gyűrű csillogott.

Felismerte a királyi pecsétet.

A levegő mintha eltűnt volna a folyosóról.