1. RÉSZ
„Nincs már otthonod itt, Mariana. Te egykori fegyenc vagy. Tűnj el, mielőtt hívom a rendőrséget.”
Mariana López úgy érezte, hogy ezek a szavak jobban fájtak, mint a négy év és nyolc hónap, amit börtönben töltött.
Azon a reggelen elhagyta a Coahuila állami börtönt egy műanyag zacskóval, néhány korai szabadlábra helyezési dokumentummal és egyetlen megszállottsággal: visszaszerezni Mateót, négyéves fiát.
Az első három évben a kisfiú a börtön által megengedett körülmények között a közelében maradt. Utána a szociális szolgálatok ideiglenes szállásra küldték. Mariana közel egy évet töltött azzal, hogy visszaszámolja a napokat, amikor újra megölelheti.
Amikor végre felvette, Mateo szó nélkül odaszaladt hozzá.
– Anya… Azt hittem, már nem jössz vissza.
Mariana a mellkasához szorította, és megígért valamit, amit még azt sem tudta, hogyan teljesítsen.
– Soha többé nem hagylak egyedül.
Reményét Paolában, az egyetem óta legjobb barátnőjében vetette alá. Mielőtt megkapta az ítéletet, Mariana meghatalmazást adott neki, hogy kezelje az anyjától örökölt lakást, fizesse a számlákat és gondoskodjon a kevés holmijáról.
De amikor megérkezett Mateóval, aki éhesen és a decemberi hidegtől átfagyva feküdt, Paolát a zafír fülbevalóival találta, amelyek az anyjáé voltak.
– Mit csinálsz a fülbevalóimmal?
Paola fogott egy pohár bort és elmosolyodott.
Aztán mindent bevallott.
Hatalmát kihasználva eladta a lakást egy szalmabábnak, majd a saját nevére írta, és kölcsönt igényelt egy szépségszalon megnyitására.
– Bezártak – mondta vállat vonva. – Nekem is jogom volt felépíteni az életemet.
Marianna nem tudta elhinni.
–Tarts meg mindent. Csak hadd aludjunk itt ma este. Mateo beteg, és kint fagy van. Holnap keresek munkát.
Paola tetőtől talpig végigmérte a fiút.
– Nem akarom, hogy összepiszkolják a padlómat.
És becsukta az ajtót.
Percekkel később újra kinyitotta, csak hogy Mariana régi pulóverét kidobja a folyosóra.
– Hogy a gyereked ne fázzon meg. És eszedbe se jusson itt kint aludni.
Azon az éjszakán szokatlan vihar borította be hóval az Arteaga felé vezető felföldet. Mivel nem volt pénze szállodára, és a közlekedés is szinte teljesen leállt, Mariana órákon át gyalogolt, időnként Mateót cipelve.
Egy kis, zárt bódé teteje alatt találtak menedéket egy magánlakás közelében.
Máté remegése abbamaradt.
Ez ijesztette meg Marianát a legjobban.
– Anya… Már nem fázom.
— Ne aludj el.
– Jönnek értünk a kis angyalok?
Mariana kétségbeesetten ölelte magához.
– Nem. Apád jön értünk.
Hazugság volt.
Mateo apja azt sem tudta, hogy létezik.
Egy Don Eusebio nevű éjjeliőr majdnem eszméletlen állapotban találta őket. A fülkéjéhez vitte őket, meggyújtott egy fűtőtestet, kávét főzött Marianának, meleg tejet Mateónak, és babtortillát adott nekik.
Aztán bevallotta, miért nem tudta őket kihagyni.
Tíz évvel korábban egy fagyos éjszakán kidobta a saját terhes lányát a házból. Másnap reggel holtan találták egy buszmegállóban.
– Azóta – mormolta – megesküdtem, hogy ha az élet valaha is elém hozna valakit, aki nyitott ajtót kér, nem csuknám be.
Hajnalban sikerült elérnie, hogy az adminisztráció egy napra felbérelje Marianát hóeltakarításra és kocsifelhajtók tisztítására.
Máté nem volt hajlandó elhagyni őt.
Mariana leültette egy lépcső mellé, miközben ő az ötös számú lakás bejáratát söpörte.
A biztonságiak főnöke, Gustavo, dühösnek tűnt.
„Vigyétek ki onnan a gyereket! Mindjárt megérkezik a gazdi. Ez nem egy menhely.”
Lábával meglökte a kartonpapírt, ahol Mateo ült.
Mariana odaszaladt, hogy megvédje.
Abban a pillanatban kinyílt a kapu.
Egy fekete terepjáró lassan behajtott.
Alejandro Salgado, a régió egyik legbefolyásosabb üzletembere, kiszállt a hátsó ülésről.
Mariana felemelte a fejét… és úgy érezte, eltűnik a világ a lába alatt.
Alejandro volt az a férfi, akiért majdnem öt évet töltött börtönben.
De nem Marianára nézett.
Mateóra nézett.
Ugyanazok a szürke szemek.
Ugyanaz az áll.
Ugyanaz a kis folt a bal szemöldök mellett, mint Alejandrónak, az apjának és a nagyapjának.
Máté felnézett és azt mondta:
– Uram, ne szidja az anyámat. Azért dolgozik, hogy ennivalót vegyen nekem.
A mappa, amit Alejandro cipelt, a hóra esett.
És ami azon a reggelen történni készült, annyira lehetetlen volt, hogy még maga Mariana sem hitte el.
2. RÉSZ
Alejandro megparancsolta Marianának és Mateónak, hogy azonnal menjenek be a házba.
A fiú megdermedt egy hatalmas fehér szőnyeg előtt. Ránézett vizes cipőjére, és elkezdte levenni őket.
– Nem akarom bepiszkolni a házát, uram.
Alejandro lehajolt, és saját kezűleg kibontotta a cipőfűzőjét.
Ez nyugtalanította.
Az a gyerek nem tűnt semmilyen terv részeseként. Egyszerűen csak egy kisfiúnak tűnt, aki hozzászokott, hogy bocsánatot kérjen, ha elfoglalja a helyet.
Elrendelte, hogy készítsenek neki húslevest, száraz ruhát és egy takarót. Aztán elvitte Marianát az irodájába.
Ott minden együttérzésnek nyoma is eltűnt.
– Mennyit kérsz?
-Hogy?
–Öt évvel később felbukkansz nálam egy gyerekkel, aki pontosan úgy néz ki, mint én. Komolyan azt várod, hogy elhiggyem, ez csak véletlen egybeesés?
Mariana elsápadt.
– Nem is tudtam, hogy ez a ház a tiéd.
– Öt évvel ezelőtt milliókat loptál el a Salgado Csoporttól, és bevallottad. Most visszatértél, hogy többet lopj.
Néhány másodpercig nézte.
– Letöltöttem a büntetésemet helyetted, Alejandro.
Keserű nevetést hallatott.
– Soha többé ne hazudj nekem ilyeneket!
