Mateo véletlenül szólította először „apának”.
Éppen egy favonatot szereltek össze, amikor a fiú megszólalt:
– Apa, add ide azt a darabot.
Mindketten lefagytak.
Máté szeme tágra nyílt.
-Bocsánat.
Alejandrónak el kellett fordítania az arcát, hogy a gyerek ne lássa a sírását.
– Nincs mit megbocsátanod, bajnok.
Don Eusebio sem feledkezett meg.
Alejandro pénzt akart adni neki, de az öregember dühös lett.
–Nem azért mentettem meg azt a lányt, hogy később fizessenek érte.
Így Mariana más utat talált.
Felajánlottak neki egy hivatalos állást, ahol a lakótelep éjszakai személyzetét koordinálhatta volna, jobb körülményekkel és egy kis házzal az őrház közelében.
Don Eusebio egy feltétellel egyezett bele:
– Soha többé senki ne kergessen egy anyát a gyerekével egy hideg éjszakán.
Marianna elmosolyodott.
– Ez lesz az első szabály.
Egy hónappal később megszólalt a ház kaputelefonja.
– Mariana asszony – tájékoztatta az új biztonsági főnök –, egy nő áll a bejáratnál. Azt mondja, Paolának hívják.
Mariana úgy érezte, mintha a múlt visszatért volna.
Elment.
Paola a kapu mögött állt egy bőrönddel.
Már nem viselt elegáns ruhákat, és Mariana anyjának fülbevalóit sem viselte. A szalonja bezárt. A kapott pénz egy része Victoriához köthető cégektől származott, és amikor a vizsgálatok megkezdődtek, hitelezői azonnali kifizetést követeltek.
Elvesztette a lakást.
– Marianna, kérlek.
Paola sírni kezdett.
– Tegnap este egy buszpályaudvaron aludtam. Nincs hová mennem. Mondd meg Alejandrónak, hogy adjon nekem munkát. Kitakarítom a házat, felsöpröm a kocsifelhajtót, bármit megcsinálok.
Mariana csendben figyelte.
Ugyanazok a szavak.
Majdnem ugyanolyan hideg van.
Paola a kapuba kapaszkodott.
– Ne hagyj az utcán!
Mariana emlékezett rá, hogy Mateo egy darab kartonon ült.
Emlékezett arra a vizes pulóverre, amit a földre dobtak.
Emlékezett rá, hogy egy beteg gyermek arca előtt becsukódott az ajtó.
„Tudtad, hogy Mateo négyéves” – mondta. „Tudtad, hogy nincs pénzünk. Mégis bezártad az ajtót.”
Paola lehajtotta a fejét.
-Sajnálom.
– Nem adom vissza a házamat. Nem adok neked pénzt, és soha többé nem jössz vissza az életembe.
Paola könyörögni kezdett.
Marianna felemelte a kezét.
– De én sem fogok olyanná válni, mint te.
Megkérte az őrt, hogy hívjon egy menhelyet, és intézkedjen a szállításáról. Azt is elrendelte, hogy adjanak neki meleg ételt, mielőtt elindul.
Paola értetlenül nézett rá.
– Azok után, amit veled tettem, még mindig segítesz nekem?
Marianna megrázta a fejét.
– Nem miattad teszem. Azért teszem, mert azon az éjszakán megtanultam a különbséget az igazságosság és a kegyetlenség között.
Megfordult.
Mateo a házban várta.
Alejandro mellette állt.
Még nem voltak újra egy pár. Talán egy nap azok lesznek, vagy talán nem. Marianának már nem volt szüksége erre a válaszra ahhoz, hogy teljesnek érezze magát.
Alejandrónak apránként vissza kellett nyernie az önbizalmát.
És valami még fontosabbat kellett visszaszereznie: a saját életét.
Mateo odafutott hozzá.
– Anya, Don Eusebio azt mondja, ma este havazni lehet.
Marianna elmosolyodott.
– Akkor forró csokit kell csinálnunk.
– Mi van, ha találunk valakit odakint?
Kinézett az ablakon.
Öt évvel korábban azt hittem, hogy a család az, akiért az ember hajlandó feláldozni magát.
Aztán felfedezett valami nehezebbet.
A vér elárulhat téged.
Egy barátod megtarthatná a házadat.
Egy férfi évekig hihet egy hazugságban.
És egy idegen egy szerény viskóban megmentheti az életed anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.
Mariana megsimogatta a fia haját.
– Ha találunk valakit odakint, fiam, kinyitjuk az ajtót.
Mert végül is az igazi győzelem nem az volt, hogy Viktóriát bilincsben látták, vagy hogy visszaszerezték a nevét a bíró előtt.
Arról szólt, hogy túlélje azokat, akik megpróbálták őt ugyanolyan kegyetlenné változtatni, mint ők… és hogy soha többé ne hasonlítson azokhoz, akik elpusztították.
