– Boldog születésnapot, kishúgom – mondta az első.

Mariana alig tudta kiejteni a szavakat:

– Santiago…

A bátyja megölelte.

Azonnal sírni kezdett.

Nem sírt méltósággal. Nem tudott. Négy évnyi bűntudat, félelem és magány tört rá.

– Bocsáss meg – ismételte meg. – Bocsáss meg, hogy idehoztalak.

– Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért ilyen sokáig tartott.

Rodrigo jelent meg mögötte.

– Ki a fene maga?

Santiago lassan elengedte a húgát.

Az ebédlő felé nézett, majd észrevette Mariana régi ruháit, megviselt kezeit és a könyöke közelében még mindig ott ülő sárgás zúzódást.

Az arckifejezése megváltozott.

– Én a testvére vagyok.

Rodrigo ideges volt.

– Hát, késésben vagy. Ez az én házam.

Santiago rámeredt.

– Erről fogunk beszélni.

A vele lévő férfi bement és bezárta az ajtót.

– Ő itt Daniel, a társam – mondta Santiago. – Ő is tanúja annak, amiről most beszélni fogunk.

Rodrigo keresztbe fonta a karját.

– Mariana adta nekem ezt a lakást. Van róla egy tulajdoni lap.

-Tudom.

Santiago letette a mappát az asztalra.

–Tudok az adósságaidról is. Tudok a 420 000 pesós kölcsönről, amit hónapok óta nem fizettél. Tudom, hogy már beszéltél egy ingatlanügynökkel a lakás eladásáról. És tudom, hogy becsaptad a nővéremet, hogy aláírja a papírokat.

Rodrigo elvesztette a színét.

Terézia felkelt.

– Ez hazugság!

– Akkor valószínűleg őket sem zavarja majd, ha ezt hallják.

Santiago elővette a telefonját.

Egy felvétel töltötte be az étkezőt.

Rodrigo hangja volt.

„Mondtam neki, hogy ezek kölcsönszerződések. Még csak el sem olvasta őket. Mire rájött, hogy aláírta az ingatlan átruházásának szerződését, már túl késő volt…”

Aztán nevetés hallatszott.

„…amíg fél attól, hogy az utcán hagyják, addig azt fogja tenni, amit mondok.”

Marianának hányingere lett.

Rodrigo kétségbeesetten körülnézett.

– Ezt szerkesztették!

Dániel kinyitotta a mappát.

– Üzeneteink, bankszámlakivonataink, tanúvallomásaink és a tranzakcióhoz kapcsolódó dokumentumaink is vannak. Továbbá ellentmondások vannak az aláírás megszerzésének módjában, valamint a Marianát aláírásra kényszerítő körülmények között is.

Rodrigo egy lépést tett Santiago felé.

– Tűnj el a házamból.

Santiago nem mozdult.

– Már benyújtottuk a pert az ingatlanátruházás megtámadása érdekében.

A csend teljes volt.

Aztán Santiago elővett egy utolsó borítékot.

– De ez nem a legrosszabb dolog számodra, Rodrigo.

Marianna ránézett.

A bátyja kinyitotta a borítékot, és számos fényképet és dokumentummásolatot tett az asztalra.

Teresa elejtette a kezében lévő poharat.

Rodrigo hátrébb lépett.

Mert ezek a dokumentumok bizonyították, hogy a minisztérium megtévesztése nem volt impulzív döntés.

Már az esküvő előtt elkezdődött.

És amikor Mariana megértette, mit jelent az ezekre a dokumentumokra nyomtatott első dátum, rájött, hogy házassága utolsó négy éve egy sokkal nagyobb hazugságra épült, mint azt valaha is képzelte volna.

3. RÉSZ

Mariana remegő ujjakkal vette át az első dokumentumot.

A dátum öt hónappal az esküvőjük előtt volt.

Egy Rodrigo nevére szóló, elutasított kölcsönkérelem volt. A kötvények jelentős adósságot és számos lejárt befizetést jeleztek.

Lent egy kinyomtatott párbeszéd volt látható.

Rodrigo egy César nevű valakivel beszélgetett.

„Ha feleségül veszem, a lakás a közelben lesz.”

A válasz így szólt:

“A te neveden van?”

„Igen. A szülei meghaltak. Övé a ház, és teljesen egyedül van.”

Marianna egy pillanatra elállt a lélegzete.

Folytatta az olvasást.

„Csak bíznod kell bennem. Majd később kitaláljuk, hogyan írjuk alá.”

Érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot.

„A lakáson keresztül találkoztunk?” – kérdezte.

Rodrigo nem válaszolt.

– Azt kérdezem, hogy azért keresett-e meg, mert tudott az örökségről.

– Ne csinálj belőle nagy ügyet…

Santiago a tenyerével az asztalra csapott.

– Válaszolj neki.

Rodrigo gyűlölködve meredt rá.

– Igen! – kiáltotta végül. – Tudtam, hogy van lakása! És akkor mi van? Ez nem jelenti azt, hogy az egész előre ki volt tervezve.

Marianna lehunyta a szemét.

Hirtelen eszébe jutottak dolgok, amiket korábban véletlen egybeeséseknek vélt.

Amikor Rodrigo először meglátogatta, megkérdezte, mióta lakik ott.

Udvarlásuk első heteiben tudni akarta, vannak-e más örökösök.

Aztán Santiagóról kérdezősködött.

Mariana azt mondta neki, hogy a bátyja messze dolgozott, és szinte soha nem jött vissza.

Rodrigo pontosan tudta, mennyire egyedül van.

– Nyomoztam a barátod után is, aki bemutatott téged – folytatta Santiago. – Rodrigo tartozott neki pénzzel. Megkérte, hogy hozzon közelebb téged, mert tudta, hogy örököltél valamit.

Marianna a férjéhez fordult.

– Sosem szerettél engem?

Rodrigo aznap este először tűnt kényelmetlenül érezhetőnek.

– Eleinte minden másképp volt.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

Néma maradt.

Marianna megértette a választ.

És furcsa módon, esze ágában sem volt sírni.

Mintha valami benne, valami, ami évek óta láncra volt kötve, eltört volna.

Terézia közbelépett.

–Elég volt ebből a cirkuszból. Mariana is élvezte a dolgokat a fiamnak köszönhetően.

Dániel hitetlenkedve nézett rá.

– Milyen dolgokat?

– Hát… egy család.

Mariana röviden felnevetett.

Mindenki megfordult.

Még a saját hangját sem ismerte fel.

-Család?

Lassan felkelt.

–Három éven át haszontalannak, tehénnek, disznónak neveztek. A kanapén aludtam, mert Teresa úgy döntött, szüksége van a szobámra. Én főztem neked, mostam a ruháidat, és fizettem a számláidat, miközben Rodrigo azt mondta, hogy egy soha nem létező vállalkozást épít.