1. RÉSZ

– Ne aggódj, drágám. Ahol most vagy, onnan már semmivel sem vádolhatsz.

Hector Salgado ezeket a szavakat mormolta felesége koporsója mellett, miközben üzletemberek, alkalmazottak és újságírók vártak a sorukra, hogy elbúcsúzhassanak tőle egy mexikóvárosi magántemetőben.

Adriana Montes negyvenkét éves volt, és a semmiből épített fel egy sikeres butikhotelláncot. Mindenki más számára briliáns nő volt. Héctor számára pedig ő volt az a személy, aki miatt évekig kicsinek érezte magát.

Lehajolt, mintha meg akarná csókolni a homlokát, és a kezét a temetési ruha csipkéje alá csúsztatta.

A mobiltelefonját kereste.

Adriana a kezében tartotta.

Hector összeszorította az állkapcsát. A készülék védve volt, és ahogy ő maga is hónapokkal korábban mondta, ott jegyzetelt a pénzügyi tranzakciókról és az ügyvédekkel folytatott beszélgetésekről.

– Megtaláltad? – suttogta Lorena Ruiz a háta mögött.

Lorena Adriana személyi asszisztense volt. Emellett majdnem két évig Héctor szeretője is volt.

– Igen, de nem tudom feloldani.

– Hagyd már. Már halott.

Hektor elmosolyodott.

Adriana közel egy éve szédüléstől, ájulásrohamoktól, zavartságtól és egy olyan gyengeségtől szenvedett, amit egyetlen orvos sem tudott megmagyarázni. A férje úgy tett, mintha teljesen összetört volna. Senki sem tudta, hogy Adriana tünetei közül sok az esti tea után jelentkezett, amit a férje főzött neki.

Azt sem tudták, hogy Lorena ismétli az adagot a rendelőben.

Amikor Adriana kómába esett, Dr. Mauricio Beltrán, Héctor ismerőse, szívelégtelenséget állapított meg a romló állapotával összefüggésben. A temetést azonnal megszervezték.

Azon az estén Hector pezsgőt bontott Lomas de Chapultepeci otthonában.

– Végre – mondta Lorena. – Nem kell többé bujkálnunk.

– Néhány hét múlva rendezzük az örökséget, eladjuk a szállodákat, és elmegyünk.

– És a telefon?

– Vele együtt temetik el.

Mérföldekkel arrébb Tomás Reyes éjszakai körútját tette.

Mentősként dolgozott, de miután elvesztette az állását, éjjeliőrként végezte a temetőben. Éjfél körül valami furcsát hallott egy nemrég lezárt sír közelében.

Először egy rezgés.

Aztán egy ütés.

Aztán egy másik.

És végül egy nyögés.

Tomás egy ásóért rohant.

Addig dolgozott, amíg meg nem találta a koporsót. Amikor sikerült kinyitnia, megdermedt.

Adriana Montes életben volt.

Alig kapott levegőt, és a mellkasához szorította a telefonját.

Tomás kihúzta a lányt, oxigént adott neki a kunyhójából származó sürgősségi felszereléssel, és segítségért hívta a fiát, Diegót. Órákkal később egy laboratórium megerősítette egy hónapok alatt felhalmozódott anyag nyomait.

Adriana hajnalban nyitotta ki a szemét.

-Hol vagyok?

– Ott, ahol tegnap eltemettek.

Emlékezett Hector teájára. Lorena italaira. És egy hetekkel korábban írt üzenetre: „Ha bármi történik velem, először azt a két embert ellenőrizd, akik azt állítják, hogy a legjobban törődnek velem.”

Elővette a mobiltelefonját és begépelt egy üzenetet.

11:47-kor Hector fogadta.

„Drágám, hideg van itt lent. Miért nem hagytál nekem töltőt?”

A pohár kiesett a kezéből.

Lorena elsápadt. Hector háromszor is ellenőrizte a feladó számát. Adriana száma volt, ugyanaz a telefonszám, amit a koporsóban látott.

És egyikük sem tudta elképzelni, mi fog visszatérni a sírból.

2. RÉSZ

Hector kevesebb mint egy órát vett igénybe, hogy autóval elérje a temetőt.

Nem mert túl közel menni a sírhoz. Messziről figyelte, remegő kézzel, és próbálta meggyőzni magát, hogy az egész csak vicc.

A föld látszólag érintetlen maradt.

„Valaki megtalálta a telefonját” – mondta, amikor hazaért. „Ennyi az egész.”

Lorena nem tűnt meggyőzöttnek.

– És honnan tudott az illető a töltőről?

Hektor nem válaszolt.

Eközben Adriana Tomás kis házában lábadozott, amely ugyanabban a temetőben volt. Fia, Diego ruhákat, élelmet és egy számítógépet hozott magával. Kiberbiztonsági ismeretekkel is rendelkezett, és segített Adrianának a saját bejelentkezési adataival hozzáférni a még mindig a nevére regisztrált személyes és üzleti fiókokhoz.

Ekkor jött az első meglepetés.

Egy hónappal azelőtt, hogy kómába esett, Adriana üzleti vagyonkezelői szerződést írt alá vészhelyzeti utasításokkal. Ha gyanús körülmények között hal meg, a szállodalánc fő részvényeit befagyasztják a független felülvizsgálat idejére. Héctor ideiglenesen továbbra is a házban lakhat, de nem adhatja el a céget, és nem mondhat le annak vagyonáról.

Adriana azért tette ezt az óvintézkedést, mert már gyanította, hogy valaki manipulálja a gyógyszereit.

Nem tudtam, ki.

Most már igen.

Két nappal később Hector Lorenával elment a vagyonkezelői bankba abban a reményben, hogy megkezdődhet az örökség átruházása.

Kirohant.

„Alig érek hozzá semmihez!” – kiáltotta a kocsiból. „Mindent bezárt!”

Lorena némán nézett rá.

Hector most először vett észre valami újat benne.

Nincs félelem.

Csalódás.

Azon az estén kezdődtek a problémák a házban.

Hajnali kettőkor az okoshangszórók automatikusan játszották Adriana kedvenc zenéit. Aztán a folyosói lámpák pislákolni kezdtek, és a tévében megjelent a felesége régi fényképe.

Hector kihúzta a készüléket a konnektorból.

A képernyő újra bekapcsolt.

A következő éjjel megismétlődött.

És akkor megérkezett a második üzenet is.

„Megmondtam, hogy visszajövök.”

Hector anyja, aki néhány napra beköltözött hozzá, rémülten elmenekült.

– Nem tudom, mit tettél azzal a nővel – mondta neki –, de nem szándékozom maradni és megtudni.

Hector inni kezdett.

Lorena abbahagyta az otthon alvást.

Adriana pedig Tomás fülkéjéből nézte, ahogy a megölni próbáló férfi összeomlik anélkül, hogy hozzá kellett volna érnie.

De a bosszú nem volt a legfontosabb.