– Szeretted Adrianát, amikor elkezdted mérgezni?

A beálló csend hangosabb volt bármilyen sikolynál.

Abban a pillanatban érkezett egy másik üzenet.

Adriana száma volt.

Egy fénykép a sírjáról.

És egy mondat:

„Ha tudni akarod, ki játszik veled, gyere egyedül.”

Hektor nem gondolkodott.

Elvette a kulcsokat és elment.

Lorena megpróbálta felhívni, de a férfi addigra már elhajtott.

Veronica megparancsolta a tiszteknek, hogy tartsanak távolságot.

– A temetőbe megy.

Adriana Tomással várt a fülkében.

„Még mindig meg tudjuk állítani ezt” – mondta.

-Nem.

– Jogod van félni.

„Persze, hogy félek. Koporsóban ébredtem, Tomás. Azóta megértettem, hogy a félelem nem tűnik el. Te döntöd el, hogy ki irányít: ő vagy te.”

Tamás nem válaszolt.

Egy kabátot terített a vállára.

– Akkor nem fogsz elhagyni.

Hector röviddel éjfél után érkezett meg.

Átugrott a kis láncon egy oldalsó bejáratnál, és zseblámpával a kezében elindult. Tudta, hol van a sír. Kétszer is járt ott a hét folyamán, és próbálta meggyőzni magát, hogy senki sem tud kijutni majdnem két méter mély föld alól.

De azon az éjszakán egy ásót vitt magával.

Ha valaki elővette volna a mobiltelefonját, megtalálta volna a bizonyítékot.

Ha a koporsó zárva marad, akkor elfogadja, hogy megőrül.

Ásni kezdett.

A nedves föld a cipőjéhez tapadt. Minden zaj megfordulásra késztette. A szél megmozgatta a száraz koszorúkat, a fák pedig hosszú árnyékokat vetettek a sírkövekre.

Majdnem egy óra múlva a lapát fába csapódott.

Hector nehezen lélegzett.

Félretolta a földet, megtalálta a fedelet, és lehúzta.

A koporsó üres volt.

Középen csak egy fehér boríték volt.

Kinyitotta.

Egy papírlap volt benne, Adriana kézírásával írva.

„Megmondtam, hogy visszajövök.”

Hektor hátrébb lépett.

-Nem…

Egy lámpa gyulladt fel mögötte.

Adriana néhány méterre állt, egyszerű fehér ruhában, smink nélkül.

Viva.

Hector elvesztette az egyensúlyát, és a gödörbe zuhant, leült.

-Egyszerűen nem lehet.

– Igen, megteheted.

– Halott voltál.

– Nem. Azt akartad, hogy meghaljak.

Hector rázni kezdte a fejét.

– Lorena volt az.

Adriana úgy érezte, valami eltörik benne. Évekig osztozott az ágyban ezzel a férfival. Fizetett a tanulmányaiért, munkát adott neki, partnerként mutatta be, miközben valójában nem bízott benne, hogy egyensúlyt tud teremteni vele. És most, hogy látta, hogy a férfi csupa por, sem szeretetet, sem gyűlöletet nem érzett.

Világosságot érzett.

– Lorena otthon készítette el a teát, amit adtál?

Hector nagyot nyelt.

– Megszerezte a holmikat.

– De te adtad őket nekem?

– Én… én nem akartam, hogy szenvedj.

Adriana rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

– Élve eltemetted.

– Az orvos azt mondta, hogy meghaltál!

– Mert fizettél neki.

Hector a fejéhez kapta a kezét.

–Nem volt más választásom. Felfedezted volna a pénzátutalásokat. Kirúgtál volna. Semmit sem hagytál volna magammal.

– És ezért döntöttél úgy, hogy megölsz?

– Soha nem bántál velem egyenrangúként!

Adriana egy lépést tett a gödör felé.

– Olyan pozíciót adtam neked, amire nem voltál felkészülve. Eltussoltam a hibáidat. Kifizettem az adósságaidat. Megvédtelek a saját igazgatótanácsommal szemben. Tudod, mi volt a hibám? Azt hittem, hogy a támogatásod annyit tesz, mint szeretni téged.

Hektor sírni kezdett.

– Adriana, meg tudjuk oldani.

-Nem.

– Mindent visszaadok neked.

– Soha nem volt a tiéd.

– Azt teszek, amit akarsz.

– Már megtetted.

Több fény is felvillant a sírkövek mögött.

– Héctor Salgado – mondta Verónica Ibarra ügyész –, letartóztatásban van.

Zavartan körülnézett.

Két tiszt közeledett.

„Provokált!” – kiáltotta. „Ez egy csapda!”

– Nem – felelte Veronica. – A nyomozás már az érkezésed előtt elkezdődött. Rendelkezünk a toxikológiai jelentéssel, az orvosi beutalókkal, a vásárlási feljegyzésekkel, az üzenetek biztonsági másolataival, az éttermi felvétellel, és most a te spontán vallomásoddal is.

Hector körülnézett, Adrianát keresve.

–Mondd meg nekik, hogy Lorena volt az.

– Lorena is válaszolni fog a maga részéről.

Amikor a tisztek kihúzták a gödörből, Hector megpróbált közelebb lépni.

Tomás anélkül lépett közbe, hogy hozzáért volna.

-Eddig.

Hector most látta meg először.

-Ki maga?

Tomás állta a tekintetét.

– A férfi, aki meghallgatta a feleségedet, amikor már halottnak hitted.

Hektor lehajtotta a fejét.

Ugyanazon a reggelen letartóztatták Lorenát.

A lakásában bizalmas dokumentumok másolatait, Javierrel folytatott beszélgetéseket és az Adriana ellen felhasznált szerrel kapcsolatos nyugtákat találtak. Találtak olyan üzeneteket is, amelyekben Héctorral az „adag növeléséről” és a temetés megszervezésének felgyorsításáról beszélt.

Javier átadta Lorenával folytatott beszélgetéseit, és felmentették a mérgezési ügy alól, bár üzleti hírneve végül csorbát szenvedett.

Dr. Mauricio Beltrán végül bevallotta, hogy Héctor fizetett neki azért, hogy bagatellizálja a klinikai leleteket, és megfelelő vizsgálatok nélkül állapítsa meg a halálesetet. A klinika felfüggesztette, és külön jogi eljárás indult ellene.

A tárgyalás hónapokig tartott.

Adrianának olyan részleteket kellett meghallgatnia, amiket legszívesebben nem tudott volna meg: mennyit fizetett Hector, hányszor emelte Lorena az adagot, hány napokon vitatkoztak azon, hogy várjanak-e, vagy „végleg” befejezzék.

A legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy nem tudták, hogy meg akarták ölni.

Az volt a felfedezése, milyen közömbösen beszéltek a haláláról.

Mintha egy befejezetlen feladat lenne.

Mintha az élete csak formalitás lenne.

Hector megpróbálta Lorenát hibáztatni.

Lorena megpróbálta Hectort hibáztatni.