Megállt egy barlangnál, hogy menedéket keressen az eső elől… de hallotta, hogy egy asszony így imádkozik: „Uram, nincs máshová mennem.”
Lucía a revolverét a barlang bejárata felé szegezte, és figyelmeztette az idegent, hogy ha megpróbálja megérinteni a lányát, először meg kell ölnie.
Mateo Rivas az esőben állt, és lova gyeplőjét fogta.
– Akkor itt maradok, amíg el nem döntöd, hogy bejöhetek-e.
1883 októbere volt. A vihar még az est beálltára elsötétítette Durango hegyeit. Mateo éppen visszatérőben volt a városban rendezett számlái után, amikor megtalálta a menedéket. Csak fedélre és a lovára, Canelóra vágyott.
Aztán meghallgatta az imát.
– Istenem, nincs már hová mennem.
Nem sikoly volt. Olyan valaki hangja, aki már kifogyott az erejéből, hogy segítséget hívjon.
Mateo kintről bemondta a nevét. Lucía, aki a háttérben rejtőzött, megkérdezte, hogy van-e nála fegyver. A férfi azt válaszolta, hogy van, és úgy tartotta a kezét, hogy Mateo láthassa.
Egy villámcsapás világította meg a szakadékot. Canelo megremegett, és megpróbált közelebb lépni gazdájához.
Lucia figyelte a férfit, aki inkább elázott, mintsem engedély nélkül közeledjen.
Végül leengedte a revolvert.
– Van hely a bejárat mellett.
Mateo a sziklás kiemelkedés alatt vezette a lovat, és némi távolságot tartott. A kis lámpa fénye egy kopott kendőt, egy sárral borított szoknyát és egy körülbelül 28 éves nő arcát tárta fel.
Kinyitotta a nyeregtáskáit, és szárított húst, becsomagolt tortillákat és egy doboz kávét vett ki belőle.
Lucia az ételre nézett, mielőtt sikerült lepleznie az éhségét.
– Mikor evett?
-Tegnap.
Mateo anélkül adott neki egy adagot, hogy bármi mást kérdezett volna.
Aztán egy nyögést hallott.
A takarónak vélt csomag megmozdult. Lucia a mellkasához szorította, és ismét a takaró és a mögötte lévő sötétség közé helyezkedett.
– Ő a lányom.
Széthúzott egy redőt. Egy kilenc hónapos kislány aludt, öklét az álla alatt tartva.
– Esperanzának hívják.
Mateo levette a kalapját, nem értve, miért bántotta meg ez a név.
Lucia a tekintetét fogva tartotta.
– Ha rossz ember, mondd meg, mielőtt másképp kezdeném hinni.
Leült egy kőre.
–Ma este megoszthatom az ételt, és ezen az oldalon maradhatok.
– Ha eláll az eső, meglátjuk, melyik út a legjobb.
Várt valami feltételre. Az nem jött el.
A vihar tovább ostromolta a bejáratot. Mateo egy kis tüzet gyújtott, ahol a füst ki tudott távozni, és a kabátját a lány közelébe terítette. Amikor Lucíának etetnie kellett, a szakadék felé fordult, hogy egy kis magánéletet biztosítson neki.
Később elkezdte mesélni a történetét.
A férje, Andrés Salcedo decemberben halt meg lázban. Esperanza januárban született. Egy ideig a baba gondozása lehetővé tette számára, hogy felkeljen anélkül, hogy azon tűnődne, hogyan fogja átvészelni a napot.
Aztán megjelent Joaquín Paredes egy Andrés kis vagyonával garantált adósságról szóló dokumentummal.
Lucía semmit sem tudott róla. Átnézte a dokumentumokat, leveleket írt, és eladta az utolsó teheneit, hogy kifizethesse az ügyvédjét. A kölcsön létezett. Ahogy az állítást alátámasztó irat is.
Sosem tudta meg, hogy Andrés szégyenből hallgatott-e, vagy azért, mert hitte, hogy időben tud fizetni.
– Két héttel ezelőtt érkeztek meg a rendeléssel.
– Sötétedésig adtak időt, hogy kipakoljam a holmimat.
Mateo Esperanza takarójára nézett. Ez volt szinte az egyetlen tiszta dolog, ami Lucíának megmaradt.
Elindult abba a faluba, ahol a húga, Elena lakott. Elképzelt egy konyhát, egy kölcsönkapott ágyat, karokat, amelyekben átölelheti a lányát, amíg az alszik.
Megérkezve egy sírt talált.
Elena júliusban halt meg. A betegségét bejelentő levél sosem érkezett meg a farmra.
Lucia Esperanzával a karjában állt a kereszt előtt, és megértette, hogy egy olyan ház felé tartott, amely már nem várt rá.
Attól kezdve, amikor csak tehette, elvállalta a fuvart. Aludt egy templomi fészerben és egy konyha padlóján is. Aztán váratlanul érte a vihar.
– Nem tudom, mit fogok csinálni holnap.
Máté egy újabb ágat dobott a tűzbe.
– Holnap keressük a következő részt.
Lucia halkan sírni kezdett. A férfi kinézett, és adott neki egy kis magánéletet.
Éjfél után elállt az eső. Hajnalra a távolban a patak dübörgött, nehéz sárral borítva, és a kövek csillogtak a ködben.
Mateo elmagyarázta, hogy a tanyája kétnapi sétára van, lassan haladva.
– Van egy szabad szobám.
– Használhatod, miközben eldöntöd, mit tegyél.
Lucía felvette a kendőjét.
– Nem akarom, hogy bárki támogasson valamiért cserébe.
– Nem kérek semmit.
– Az emberek talán mást is mondanak.
Mateo bólintott. Nem tett úgy, mintha ártalmatlanok lennének a pletykák.
Mesélt neki Doña Rosarióról, az özvegyről, aki a házat vezette, és a konyha melletti szobában lakott.
– Ha szerinted rosszul viselkedem, majd szólsz, mielőtt muszáj lenne.
Lucia alig mosolygott.
Mateo felkészítette Canelót, és felajánlotta neki a segítségét, hogy elkísérje a lányt.
– Gyalog fogsz menni.
– Van csizmám.
– Már 2 napja.
– Nekem is van türelmem.
Alacsonyabb ösvényen mentek, hogy elkerüljék az eső miatt meggyengült lejtőket. Mateo előrement, felmérte a terepet, és megvárta, míg Canelo pihenni fog. Lucía Esperanzát a mellkasához ölelte, és megtanulta felismerni azt a csendet, ami nem követelt magyarázatot.
