– Azt akarod, hogy elmenjek?

Eltartott egy ideig, mire felemelte a fejét.

– Azt akarom, hogy választhassanak.

Rosario sürgős okot talált arra, hogy kimenjen a teraszra.

Lucía áttekintette a feltételeket: stabil munkahely, egy város, ahol más lehetőségeket kereshet, egy szoba, ami a megállapodás része volt.

Mateo félbeszakítás nélkül hallgatta.

– Ha elfogadom, Esperanza és én is élhetünk majd külön életet.

-Igen.

-És te?

Megszorította a csészét.

– Elkísérem őt a postakocsihoz.

Azon az éjszakán Lucía más okból sírt. Mateo eltitkolhatta volna az ajánlatot, vagy emlékeztethette volna mindarra, amit tett. Odaadta neki a levelet, és nyitva hagyta az ajtót.

Napokig gyűjtötte a megtakarításait, és nézegette az új munkához illő ruhákat.

Egyik reggel Mateót találta, amint a kis bőröndje zárját javítgatta.

– Azért készíti ezt elő, mert azt hiszi, hogy el fogok menni?

– Azt hiszem, meg tudnám csinálni.

– Nem zavar téged?

Otthagyta a szerszámot.

-Fáj nekem.

– De ez nem jogosít fel arra, hogy elrontsam az útját.

Lucia elment, mielőtt a férfi meglátta volna a könnyeit.

Néhány nappal később Esperanza egy székre támaszkodott, és elengedte a kezét. Mateo letérdelt tőle egy kicsit távolabb. A lány tett néhány bizonytalan lépést, és nevetve a karjaiba zuhant.

Rosario tapsolt. Lucía is nevetett, míg öröme félelemmel keveredett.

Mateo észrevette.

Hagyta, hogy Esperanza visszaüljön anyja ölébe, és leült vele szemben.

– Nem akarom, hogy összekeverd a tartózkodást a köszönettel.

Lucía megsimogatta a lány haját.

– Azon tűnődtem, hogy el akarok-e menni, mert félek, hogy túlságosan szeretem őket.

Mateo lassan lélegzett.

– Már nem is tudom elképzelni ezt a konyhát nélküled.

Felnézett.

– Szeretlek, Lúcia.

– Én is szeretem Esperanzát.

Nem nyújtotta ki a kezét, hogy öleléssel válaszoljon.

– Akkor tudtam ezt mondani, amikor nem volt máshová menniük.

– Vártam, mert most már megvan nekik.

Lucía ránézett a levélre, ami még mindig a tálalószekrényen volt. Elfogadhatta volna az állást. Volt egy félretett fizetése, egy ajánlása, és támogatása az útra.

Felállt és megfogta Mateo kezét.

– Maradni akarok.

– Veled, ezzel a munkával, a reggelekkel, melyeket elkezdtünk építeni.

Mateo egy pillanatra lehunyta a szemét.

Aztán megkérdezte tőle, hogy feleségül akar-e menni hozzá.

Lucía igent mondott, de időt kért.

Tovább dolgozott és spórolt. Személyesen írt Rosario nővérének, hogy megköszönje az ajánlatot és elmagyarázza a döntését. Kedves választ kapott: ha valaha is szüksége lesz munkára, írhat újra.

A levelet a megtakarításai között tartotta.

Mateo nem sértődött meg. Segített szerezni egy zárható dobozt, hogy biztonságban tarthassák a dokumentumaikat. Beszélgettek a munkáról, a házról, és arról, hogyan gondoskodnak Esperanzáról anélkül, hogy kitörölnék Andrés emlékét.

Tavasszal Mateo elkísérte Lucíát, hogy saját pénzéből vegyen egy ruhát. A lány kiválasztotta az anyagot, alkudozott az árról, és fizetett. A férfi kivitte a csomagot a kocsihoz. A gesztus apróságnak tűnt, de Lucía úgy tért vissza a ranchra, mintha ő is önmagához térne vissza.

Nyáron Lucía ismét meglátogatta Elena sírját. Mateo elkísérte a temetőbe, és egy időre magára hagyta.

Lúcia virágokat helyezett a kereszt mellé, és azt suttogta, hogy talált egy házat, ahol alhat anélkül, hogy menekülnie kellene.

Távozva Esperanza kinyújtotta a karját Mateo felé.

Lucía úgy érezte, hogy ez nem vett el bármit is az apjától, akit a lánya soha nem ismert.

A következő ősszel házasodtak össze, majdnem egy évvel a vihar után.

A 21 hónapos Esperanza egyedül akart végigsétálni a kápolna folyosóján. Félúton megállt, hogy leszedjen egy virágot. A vendégek nevettek. Mateo várt, ahogy oly sok fontos dologra megtanult várni.

Amikor a lány megérkezett, felemelte a karját.

-Apu.

Lehajolt és átvette, még mindig meglepődve a szó hallatán.

Lucia emlékezett az esőben lévő idegenre, aki megkérdezte, bejöhet-e.

Évekkel később még két gyermek érkezett. Esperanza Andrésről szóló történeteket hallgatva nőtt fel: a hamis énekléséről és az izgalomról, amivel a lány születését várta. Mateo is hallotta őket.

Lucía megtartott egy sima követ, amit akkor szedett fel, amikor elhagyta a barlangot. Amikor a lánya megkérdezte, miért tart meg valamit, ami ilyen hétköznapi, Lucía a kezébe adta.

– Azon a napon azt hittem, nincs más út.

Esperanza forgatta a követ az ujjai között.

Rosario hangja és Mateo nevetése hallatszott a konyhából. Canelo, immár öregen, a karámnál várakozott, miközben a gyerekek azon vitatkoztak, hogy ki vegye el a répáját.

Lucía becsukta a dobozt, és feléjük indult.

A ház ajtaja nyitva volt. Bármikor kimehetett rajta, amikor csak akart.

Délután visszament.