Délben találtak egy átjárót, amit eltorlaszolt a víz. Lucia a sodrásba nézett, és megölelte a lányt.

Mateo nem próbált meg átkelni rajta. Visszamentek egy öszvérhajcsár ösvényre, amely a szakadékot kerülgette, bár az meghosszabbította az utat.

– Később érkezünk – mondta.

– De majd odaérünk.

Azon az éjszakán egy elhagyatott épület közelében aludtak. Mateo azt mondta, hogy 9 éves korában elvesztette az édesanyját, és hogy az apja alkoholhoz fordult.

Egy szomszéd, Doña Adela hónapokig adott neki ételt, és sikerült biztosítania számára az iskolába járást.

– Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért csinál annyit.

– Azt mondta nekem, hogy egy éhes gyerek elég ok.

Lucía Esperanzára nézett, aki Mateo kabátjában aludt. Kezdte megérteni, hogy a férfi segítsége nem egy később behajtani kívánt adósságból fakadt.

Mielőtt elaludt volna, Lucía megkérdezte, hogy Canelo mindig lovagoltat-e idegeneket. Mateo elmosolyodott és megsimogatta az állat nyakát. Csikókorából nevelte fel, és abból tudta, mikor fáradt, ahogy letette a lábát. Ezért tartottak szünetet, és nem terhelték felesleges poggyásszal. Lucía figyelte, ahogy Canelo ellenőrzi, hogy a kötél nem dörzsölődik-e egy régi sebhez. Ez a törődés egy olyan állat iránt, amelyik tőle függött, újabb okot adott neki a könnyed lélegzetvételre. Később, amikor a szél felemelte a takaró egyik sarkát, Mateo figyelmeztette, mielőtt odalépett volna, hogy fogja le. Lucía megértette, hogy a férfi terének tiszteletben tartása szokása, nem pedig udvariassági gesztus aznap este.

Másnap naplementekor érkeztek a tanyára.

Doña Rosario kötényben, szigorú arckifejezéssel lépett ki. Meghallgatta Mateo magyarázatát, átvette a lányt, amikor Lucía beleegyezett, hogy átadja, majd az ajtóra mutatott.

– Forró húsleves van.

– A hosszú magyarázatok várhatnak.

A szobában egyszemélyes ágy és egy belülről záródó lakat volt. Lucía lefekvés előtt végighúzta az ujjait a fémen. Éjszaka többször is felébredt, hogy Esperanza hangját hallgassa, de már nem kellett ismeretlen léptekre figyelnie.

Másnap reggel Rosario egy fakanállal szórakoztatta a lányt.

Mateo egy kerítést javított, messze a háztól.

Nem állt a folyosón, és nem várta, hogy a nő megköszönje.

A következő hetekben Lucía segíteni kezdett a mosásban és a könyvelésben. Rosario észrevette, hogy Lucía gondosabban kezeli a rovatokat, mint Mateo, ezért rábízta a liszt-, olaj- és szerszámrendelések ellenőrzését.

Mateo megegyezett vele egy fizetésben.

– Az ő szobáját használom – tiltakozott Lucía.

– És olyan munkát végez, amire szükségem van.

Írásban őrizték a megállapodást. Lucía a saját példányát a póttakaró és Andrés dokumentumai között tartotta.

Az első fizetésnapon sokáig őrizte az érméket. Nem csak pénzt nyert vissza: engedélykérés nélkül választhatta meg, mit vásárol és mit tart fenn.

A ház átalakult. Egy gyerektakaró jelent meg egy széken. Rosario elkezdte elpakolni a kanalakat Esperanza elől, majd átadta a derekát a lány kinyújtott kezének. Mateo a konyhán keresztül jött be, mert ott mindig talált valami beszélgetésre alkalmas témát.

Lucía figyelte, ahogy a férfi megvárja, míg a kislány odalép hozzá, mielőtt felemelné. Ha Esperanza sírt éjszaka, nem jelent meg olyan kérdéseket feltenni, amelyek miatt a lány úgy érezhette volna, hogy figyelik. Másnap reggel majd megkérdezi, jól aludtak-e.

A béke apró napok alatt jött el, és nem mindegyik volt könnyű.

Egy árut szállító kereskedő felismerte Luciát, és a munkások előtt megjegyezte, hogy gyorsan talált valakit, aki kifizeti az élelmét.

Mereven állt a leltár mellett.

Mateo otthagyta a zsákot, amit cipelt.

– Salcedo asszony áttekinti a számláinkat.

– Ha van valami mondanivalód a rendeléssel kapcsolatban, mondd el neki.

A férfi kuncogott és bűnrészességet keresett.

Doña Rosario elment a nyugtával.

– Áruhiány van itt.

– Talán ezért érzi magát annyira kellemetlenül attól, hogy valaki tud számolni.

Lucía ellenőrizte a beadott iratokat, és követelte a helyesbítést. Remegett a hangja, de nem hátrált meg.

Aztán Mateo megkérdezte tőle, hogy szeretné-e, ha másik beszállítót keresnének. Nem hozta meg helyette a döntést.

Azon az éjszakán Lucía megértette, hogy megvédték anélkül, hogy képtelenné tették volna megvédeni magát.

Lefekvés előtt azonban még mindig ellenőrizte a zárat. Amikor egy ismeretlen lovas érkezett, először a lányára nézett. Mateo nem kérte tőle, hogy hagyja abba a félelmét, és mutassa meg neki, hogy bízik benne.

Volt egy délután is, amikor Lucía megtalálta Andrés egyik ingét a holmija között, és nem tudta folytatni a varrást. Rosario a közelben ült, anélkül, hogy szólt volna neki, hogy nézzen előre. Hagyta, hogy emlékezzen. Lucía a szerető férjéről és az adósságról beszélt, ami még mindig dühvel tölti el. Hiányozhatott neki, és dühös is lehetett rá egyszerre. Rosario kávét szolgált fel neki, és azt mondta, hogy nem kell mindezeket az érzéseket feldolgoznia lefekvés előtt. Amikor Mateo visszatért, Lucía el tudta mondani neki, miért sírt. Lucía meghallgatta anélkül, hogy egy halott emberhez hasonlította volna magát, vagy arra kérte volna, hogy hagyja abba az említését.

Hat héttel később levél érkezett Rosariónak.

A nővérének szüksége volt egy háztartási vezetőre Durangóban. Voltak gyerekek, akikről gondoskodni kellett, fix fizetés, szállás és étkezés. Örültek, hogy a munkás elhozta a lányát.

Rosario hangosan felolvasta a feltételeket.

Lucía abbahagyta a kanala kevergetését Esperanza tányérjában.

Mateo a kávéjába nézett.

– Meg kellene fontolnia.

Váratlan fájdalmat érzett.