„Fognád nekem ezt a gyűrűt egy pillanatra?” – kérdezte egy idegentől, majd a menyasszony eltűnt.

– Kibírnád ezt egy percig?

Az idegen lenézett a kis kék bársonydobozra, amit Renata Villaseñor az előbb a kezébe adott.

— Mit tartalmaz?

— A gyűrűk.

Felvonta a szemöldökét.

– Szoktál ékszereket adni olyan férfiaknak, akiket nem ismersz?

– Csak azok, akik látszólag nem tudnak gyorsan elmenekülni.

– Ez a legaggasztóbb biztonsági kritérium, amit valaha hallottam.

Renata nem válaszolt. Elfutott, mielőtt a férfi visszaadhatta volna neki a dobozt.

46 perccel Fernanda és legjobb barátnője esküvője előtt a San Miguel de Allende melletti elegáns hacienda katasztrófába torkollott. Az árus hattal kevesebb virágdíszt küldött, az egyik vőlegény elvesztette a nyakkendőjét, a fotós azt követelte, hogy az összes koszorúslány gyűljön össze a kertben, a koordinátor pedig úgy nézett ki, mintha mindjárt elsírná magát egy vödör pezsgőben.

Renata három ruhatűt tartott a szája között, amikor a menyasszony anyja megjelent a folyosón.

– Renata, van egy problémánk.

– Pontosabbnak kell lenned.

Nem találtuk Fernandát.

Renata elejtette a biztosítótűket.

A nászlakosztály üres volt. Fernanda telefonja még mindig a fésülködőasztalon volt. A fátyla a tükör mellett lógott, a papucsa pedig egy szék alatt hevert.

A ruha vele együtt eltűnt.

„Talán kiment egy kis friss levegőre” – javasolta valaki.

– Senki sem lélegzik 20 percig cipő vagy telefon nélkül – válaszolta Renata.

Átkutatták a fürdőszobákat, a konyhát, a kerteket, a kápolnát, sőt még egy terítőkkel teli pincét is. A vendégek nem tudhatták meg, így a kvartett folytatta a játékot, a fotóst pedig arra utasították, hogy bármit lefényképezzen, csak a távol lévő menyasszonyt ne.

Amikor Renata kiment a parkoló felé, beleütközött az idegenbe.

Még mindig a kék dobozt tartotta a kezében.

– Ne menj el! – parancsolta neki a nő.

– Ezen a ponton érzelmileg érintettnek érzem magam a helyzetben.

– Láttál már nőt hatalmas fehér ruhában?

–Láttam a 4-est. Azt feltételeztem, hogy az esemény része.

Renata már éppen válaszolni akart, de a biztonsági őr odahívta. Találtak valamit a kamerákon.

Fernanda megjelent a monitoron, amint egy oldalsó ajtón távozik 3:18-kor. Mezítláb sétált, szoknyáját a kezében fogva. Visszanézett, beszállt a teherautójába, és elhagyta a ranchot.

Senki sem vitte el.

A menyasszony saját szabad akaratából szökött meg.

Renata gyomra összeszorult. Fél órával korábban Fernanda még a virágokra panaszkodott, és azt kérdezte, hogy kitart-e a frizurája a szertartás alatt. Nem tűnt ijedtnek.

– Szükségem van egy autóra – mondta.

Az idegen feltartott néhány kulcsot.

– Van egy.

Renata alaposan szemügyre vette. Sötét öltöny, drága óra, derűs arc és egy gyanúsnak tűnő türelem.

– Nem tudom, ki maga.

– De rám bíztad a gyűrűket.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy ma szörnyű döntéseket hozok.

Most először elmosolyodott.

—Alejandro Robles.

—Renata Villaseñor.

– Tudom. Már vagy negyvenszer kiabálták a neved.

Beszálltak a teherautóba. Renatának három hely jutott eszébe: egy útszéli kávézó, ahol Fernandával megszoktak állni főiskola után, egy kilátópont a gátra nézve, és Ofélia nagymama régi vidéki háza.

– Először menjünk a menzára – mondta.

– Van a barátodnak rendszeres menekülési útvonala?

– 6 éves korunk óta ismerjük egymást.

– Ettől a válasz nem lesz kevésbé aggasztó.

Nem találták Fernandát a menzán.

Miután visszatért a kocsihoz, Renata ide-oda járkálni kezdett.

– Nem hagyta volna ott az esküvőjét anélkül, hogy bármit is mondott volna nekem.

– Talán egyedül kellett lennem.

– Negyven perccel az esküvő előtt?

–Láttam már, hogy az embereknek térre van szükségük egy egészen fontos megbeszélés közepén.

– Az esküvő nem üzleti találkozó.

-Tudom.

– Nem úgy tűnik. Különben is, túl nyugodt vagy.

– Próbálok segíteni.

– Hasznos lehetsz azzal, ha kimutatod az érzelmeidet.

Alejandro kinyitotta a vezetőoldali ajtót.

– Majd dolgozom rajta.

A következő percekben Renata háromszor is megkérdezte, hogy megvannak-e még a gyűrűk. Negyedszerre Alejandro felajánlotta, hogy kiüríti a zsebeit.

Aztán csörögni kezdett az autótelefon.

Egy név jelent meg a képernyőn: Sebastián Ibarra.

A barát.

Alejandro válaszolt.

– Sebastian.

A férfi hangja megváltozott. Már nem egy alkalmi vendégéként csengett, hanem olyan valakiéként, aki nagyon jól ismerte a vonal túlsó végén lévő személyt.

„Még mindig nem találtuk meg” – mondta.

Renata felfigyelt egy szóra.

-Még mindig?

Alejandro letette a telefont, de a lány továbbra is őt nézte.

– Miért hív a pasid?

– Ő a társam.

– A partnered?

—Hat évvel ezelőtt alapítottunk egy technológiai céget.

– Akkor te nem csak egy sima vendég vagy.

– Soha nem állítottam, hogy az lenne.

– Én adtam neked a gyűrűket. Az lett volna a megfelelő alkalom, hogy bemutatkozzak.

– Elszöktél.

Renata vitatkozni akart, de észrevette az állkapcsában érzett feszültséget.

– Tudtad, hogy valami nincs rendben, mielőtt Fernanda eltűnt.

Alejandro hallgatott.

– Ma reggel veszekedtek, ugye?

-Igen.

-Mert?

Alejandro több kilométert tett meg, mire válaszolt.

A cég kapott egy ajánlatot egy iroda megnyitására Monterreyben. Hatalmas lehetőségnek tűnt, de Sebastiánnak legalább két évig kellett volna vezetnie a projektet. Titokban utazott oda, hogy irodákat látogasson el, befektetőkkel találkozzon és lakásokat keressen.