„Miért védted ennyire Sebastiant?” – kérdezte.
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
Évekkel ezelőtt Alejandro szerelmes volt egy nőbe, akit feleségül akart venni. Valahányszor problémája akadt, mindig magába zárkózott, amíg megoldást nem talált. Úgy hitte, hogy a hallgatás a védelme a nő számára.
„Nem azért hagyott el, mert nem szerettem” – mondta. „Azért hagyott el, mert négyszemközt szerettem. Kizártam minden fontos pillanatból, és elvártam tőle, hogy ott legyen, amikor majd megbeszélem a dolgot.”
– Szóval ma magadra ismertél Sebastianban.
-Igen.
Alejandro egy lépést tett felé. Renata nem mozdult el.
Nagyon közel voltak az arcukhoz, de a lány észrevette, hogy a férfi aggódva tapogatja a zsebeit.
—Mi történik?
Sándor szemei kinyíltak.
— A gyűrűk.
Átkutatta a zsákot. Nem voltak ott.
Renata érezte, ahogy kifut a vér az arcából.
– Csak egy dolgot bizalmasan elmondtam neked.
– Elvesztettél egy igazi barátnőt.
– Megtaláltuk.
–Ugyanezt remélem a gyűrűkkel kapcsolatban is.
Ellenőrizték a teherautót, felhívták a kávézót, és átkutatták az egész ranchot. Semmi.
Csak Ofélia régi háza maradt meg.
Éjszaka tértek vissza. Zseblámpaként használták a telefonjukat, és átvizsgálták a folyosót, a konyhát és a kertet.
Renatának ekkor eszébe jutott, hogy vizet hozott Fernandának. Odaszaladt egy hűtőtáskához, ami még mindig a lépcső mellett volt. Több üveg alatt megtalálta a kék dobozt.
Örömmel felkiáltott, de aztán eszébe jutott valami más is: ő maga vette ki a dobozt Alejandro zsebéből, és tette oda, hogy az üvegeket hordozza.
Lassan ránézett.
Már mosolygott is.
– Ne mondj semmit.
– Majdnem egy órán át vádoltál.
– Érzelmi nyomás alatt voltam.
– Átkutattad az összes zsebemet.
— Kötelező eljárás.
Alejandro nevetni kezdett. Renata is vele nevetett, mígnem belefájdult a gyomra.
Amikor visszatértek, Fernanda átvette a gyűrűiket, és gyanakvó mosollyal vizsgálgatta mindkettőjüket.
– Együtt találták meg őket?
– Menj vissza a férjedhez! – parancsolta Renata.
Alejandro kint maradt vele.
– Ezt meg kellene tartanod – mondta Renata, és átnyújtotta neki az üres dobozt.
-Mert?
–Kiderült, hogy jobban tudsz vigyázni a fontos dolgokra, mint amilyennek elsőre tűnt.
– Ez veszélyesen úgy hangzott, mint egy bók.
Közeledett.
– Valamit befejezetlenül hagytunk ebben a kertben.
– Ezúttal engedélyt kell kérned.
– Megcsókolhatlak?
Renáta elmosolyodott.
– Csak egy percre.
A csók sokkal tovább tartott.
Tizenegy hónappal később Fernanda és Sebastián még mindig Guanajuatóban éltek. Együtt látogatták meg Monterreyt, és elutasították a tervet, mert rájöttek, hogy nem ez az az élet, amire mindketten vágytak. Sebastián rájött, hogy a kétségek megosztása nem gyengíti meg őt.
Alejandro is megváltozott. Amikor a munka elnyomta, felhívta Renatát, és bevallotta:
– Még mindig nem tudom, mit tegyek.
Először megkérdezte tőle, hogy van-e láza.
Az első házassági évforduló közeledtével mindenki összegyűlt Ofelia régi házánál. Alejandro a háta mögött tartott kézzel közeledett Renatához.
– Kibírod ezt egy percig?
Átadta neki a régi kék dobozt.
Renata kinyitotta. Nem gyűrű volt benne, hanem egy kulcs.
– Találtam egy házat a közelben – magyarázta Alejandro. – Ajánlatot tettem, azzal a feltétellel, hogy te is akarod. Először megvettem volna, és utána felajánlottam volna neked egy olyan jövőt, amelyről már előre eldöntöttem. Nem akarok újra így szeretni.
Elvette a kulcsot.
– Nem arra kérlek, hogy holnap változtasd meg az életed. Csak azt szeretném tudni, hogy szeretnéd-e velem felfedezni a következő lehetőséget.
Renata érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Tanulsz.
— Nagyon lassan.
-Akkor együtt megnézzük.
Fernanda az asztaltól figyelte őket.
–Eltűntem 90 percre, te pedig végül szereztél egy barátot és egy házat.
– Tartozol nekem egy vészhelyzet nélküli esküvővel.
Ofélia nagymama felemelte a poharát.
– Jobb lenne, ha hamarosan férjhez mennél. Nem adom kölcsön többé a gyűrűimet.
Mindenki nevetett.
Renata Alejandróra nézett, és megértette, hogy egyiküknek sem kell még tudnia a történet végét. Csak együtt kell folytatniuk az írást.
Amikor először bízott valami értékeset arra az idegenre, alig tudta a nevét. Megkérte, hogy tartsa egy percig.
Néha egy perc is elég ahhoz, hogy rájöjjünk, nem az a megfelelő ember, aki megígéri, hogy mindenre tudja a választ, hanem az, aki melletted áll, miközben mindketten megtanuljátok megtalálni őket.
