1. RÉSZ
Az első hazugságot még mielőtt kivehettem volna a bőröndöt a teherautómból, elhangzották nekem: a férjem eladta a földjét, eladósodott, és eltűnt észak felé tartva.

Hét év távollét után Jerezből, Zacatecasból, átalakulva tértem vissza, átalakulva azzá a nővé, akinek mindenki gondolta, hogy lenni szeretnék. Három éttermem volt Guadalajarában, egy vendéglátóipari cégem, és annyi pénzem volt, hogy soha többé nem kelljen érméket számolgatnom a pénztárnál. De nem ezek voltak a visszatérésem okai. Mateo Serrano miatt jöttem vissza, a férfiért, akivel még mindig házas voltam, és akitől soha nem tudtam elengedni.

A táskámban ott volt annak a háznak a rozsdás kulcsa, ahol alig két évig laktunk, meg egy mappát egy belvárosi régi üzlethelyiség bérlésére vonatkozó projektjavaslattal. Nem akartam neki életet venni. A szemébe akartam nézni, és megkérdezni tőle, hogy létezik-e még „mi”.

Útközben megismételtem az utolsó beszélgetésünket, mielőtt elválásra kerültünk. Hat hónapra elutaztam, hogy egy kis guadalajarai étteremlánc konyháján dolgozzak; Mateo maradt, hogy gondoskodjon az apjáról és a családi műhelyről. Megígértettük, hogy írunk egymásnak, és félreteszünk, hogy együtt nyissunk valamit. Az első néhány hónapban üzeneteket és leveleket küldözgettem a házba. Aztán Héctor rövid válaszokat kezdett küldeni: Mateo elfoglalt, Mateo ideges, Mateo nem akar többet beszélni. Végül feladtam, meggyőződve arról, hogy a távollétem miatt elromlott valami, amit nem akar megjavítani.

A Serrano-ház már nem nézett ki ugyanúgy. A homlokzat frissen volt festve, egy új kisteherautó állt az udvaron, és Don Julián műhelye, Mateo apjának műhelye, mintha bezárt volna. Csak a mesquite fa maradt változatlan, ahol a férjem vízpumpákat javított.

Hector, a bátyja, túl gyors mosollyal jött ki üdvözölni.

– Renata. Micsoda meglepetés.

Bruno mögötte jelent meg. Alig nézett rám.

-Hol van Mateo?-kérdeztem.

Hektor felsóhajtott.

– Nem tudjuk. Miután elmentél, más ember lett. Eladta, amije volt, kölcsönkért, abbahagyta a munkát, és egy nap eltűnt.

-Amikor?

– Körülbelül 5 évvel ezelőtt.

Bruno megdörzsölte a tarkóját.

– Apa temetése után volt…

Hector száraz tekintettel fordult felé.

Don Julián 3 évvel ezelőtt halt meg.

Nem vitatkoztam velük. Tanultam valamit az üzleti életben: ha valaki hazudni kezd, a legjobb, ha nem szakítjuk félbe.

– És soha nem keresték?

– Mateo meghozta a döntéseit – felelte Hector. – Talán neked is ezt kellene tenned.

A mesquite fa felé néztem. Alatta még mindig ott volt a fapad, amit Mateo épített nekem. Az egyik lábát egy fémlemezzel javították meg, amit azonnal felismertem. Mindig azt mondta, hogy ha valamit meg lehet javítani, azt nem szabad kidobni.

Beszálltam a teherautómba, de mielőtt beindítottam volna a motort, láttam, hogy Doña Elvira Cortés a szemközti boltból figyel engem. Fekete hajjal emlékeztem rá; most teljesen fehér volt. Nem köszönt. Csak a Serrano-ház felé nézett, és lassan megrázta a fejét.

Átmentem az utcán.

– Doña Elvira, tudja, hol van Mateo?

A nő becsukta a bolt ajtaját, és félig leengedte a függönyt.

– Tudom, hogy Hector hazudott neked.

A hőség ellenére is fáztam.

Előhúzott egy kis bádogdobozt a pult alól. Egy kopott ezüstgyűrű volt benne. Remegő kézzel vettem el. A monogramunk, az MS és az RV, még mindig bele voltak vésve.

– A kapunál találtam meg azon az estén, amikor kirúgták a férjedet – mondta. – Mateo nem ment el. Kivitték.

Azt mondta, hogy hetekkel Don Julián halála után kiabálás hallatszott a házban. Héctor el akarta adni a föld egy részét egy turisztikai fejlesztőnek. Mateo tiltakozott. Azon az estén Héctor egy hátizsákkal az utcán kötött ki, a karja megsérült, Bruno pedig az ajtóból figyelte. Tomás, az öccs, motorkerékpáron követte egy klinikára, de ő sem tett semmit.

– Tudod, hol lakik?

Doña Elvira írt nekem egy címet egy nyugta hátuljára.

– Egy körülbelül 40 percre lévő farmon dolgozik. Öntözőrendszereket javít élelemért, fizetésért és egy szobáért cserébe.

Amikor kijöttem, Tomást láttam egy régi motorkerékpár mellett. Tekintete egyenesen a dobozra siklott, amit cipeltem. Elsápadt.

Nem kellett kérdeznem tőle semmit ahhoz, hogy tudjam, felismeri a gyűrűt.

És abban a pillanatban megértettem, hogy Mateo eltűnése nem egy elment férfi története, hanem egy családé, akiknek sikerült elhitetniük két házastárssal, hogy a másik úgy döntött, elhagyja őt.

Ha látnád ezt a bűntudatot egy sógorod szemében, azonnal szembeszállnál vele, vagy először a férjedet keresnéd fel a 2. részben?

2. RÉSZ
Nem szálltam szembe Thomasszal. Még nem. Ha tudott valamit, jobbnak láttam Matthew-val beszélni, mielőtt időt adok neki, hogy figyelmeztesse a testvéreit.

A farm egy földút mögött volt, mesquite fákkal körülvéve. Egy munkás mutatott nekem egy fészerre.

– A szerelő ott van.

Láttam, ahogy egy vízpumpa fölé görnyed, kezében egy villáskulccsal. Szakálla, hosszabb haja és számos heg volt az alkarján. Fogyott. Az inge zsírfoltos volt. Ennek ellenére felismertem, ahogy összeszorítja az állkapcsát, ha valami nem illik rá.

—Mateo.

Mozdulatlan maradt. Aztán felemelte a fejét.

– Mit csinálsz itt?

Százszor elképzeltem már ezt a pillanatot. Soha nem gondoltam volna ilyen hidegre.

– Azért jöttem, hogy megkeresselek.

– 7 évvel késtél.

– Hector azt mondta, hogy elhagytad az országot.

Mateo szárazon felnevetett.

– Persze, hogy ezt mondta.