Kivettem a gyűrűt. Az arckifejezése megváltozott.

– Doña Elvira találta azon az estén, amikor kirúgtak.

Egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Nem kellett volna megmentened, Renata.

–Nem azért jöttem, hogy megmentselek. Megértettem, miért élünk meg más történeteket.

Ettől rám nézett.

–Ismerem a történetet. Elmentél, meggazdagodtál, és feleségül mentél ahhoz a férfihoz a képeken.

– Milyen férfi?

– Arturo Salgado. Aki elkísért téged megnyitókra, szállodákba, rendezvényekre.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

– Arturo az üzlettársam. Négy éve házas a férjével. Én még soha senkivel nem voltam házas.

Mateo otthagyta a rongyot az asztalon.

– Hector megesküdött nekem, hogy megteszi.

– Azt mondta, hogy van egy másik nőd, és nem akarod, hogy visszajöjjek.

A csend rosszabb volt, mint egy vita.

Mateo bement a szobába, ahol aludt, és egy kartondobozzal tért vissza. Elővett belőle néhány összehajtott papírlapot.

– 27 levelet írtam neked.

Felismertem a kézírását.

– Én soha nem kaptam egyet sem.

– Ott hagytam őket a családi irodában, hogy elküldhessék a heti postát. Akkoriban alig jártam be a városba, mert apámra vigyáztam.

Vittem egy másolatot. Hat évvel ezelőttről származott. Mateo azt mondta, hogy megjavította a tetőt, megtartotta a kék bögrémet, és várja a válaszomat.

– Én is írtam – mondtam. Hector azt válaszolta, hogy fel vagy háborodva, és hogy hagyjam abba az erősködést.

Máté leült.

– Szóval valaki mindkettőnk nevében beszélt.

Megkérdeztem a földről. Megkeményedett az arca. Don Julián négy gyermekére hagyta a földet, de Mateo a műhelyt és annak egy központi részét vezette. Apja halála után Héctor bemutatott egy dokumentumot, amelyben Mateo állítólag átengedte a jogait az eladás elősegítése érdekében.

– Soha nem írtam alá.

Előhúzott egy gyűrött példányt. Az aláírás úgy nézett ki, mint az övé, de az utolsó vonal túl rövid volt. Évek óta írtam alá szerződéseket; megtanultam észrevenni a részleteket.

– Szakértőre van szükségünk, nem az én véleményemre.

Mateo gyanakodva nézett rám.

– Nem akarom, hogy veszekedj.

– Nem fogok semmit megvenni. Te döntöd el, hogy harcolsz-e. Csak azt akarom, hogy ne higgyünk mások verzióiban az eseményekről.

Másnap felkerestük Mariela Castañedát, egy zacatecasi polgári ügyvédet. Áttekintette a dokumentumot, és hiteles aláírásokat, anyakönyvi bejegyzéseket és a hagyatéki iratokat kért.

„Ha hamisítás történt, azt dokumentumokkal és szakértői elemzéssel bizonyítottuk” – mondta nekünk. „Bátorsággal nem.”

Órákkal később olyasmit talált, amire nem számított: néhány nappal az állítólagos átutalás után a BNS Servicios Rurales nevű cég előleget kapott a turisztikai projekthez kapcsolódóan.

„Ki vezeti a BNS-t?” – kérdeztem.

Mariela elfordította a képernyőt.

Bruno Serrano.

Máté nem szólt semmit.

Ugyanazon a délutánon elmentünk abba a klinikára, ahol a kizárása estéjén kezelték. Az orvosi dokumentáció zúzódásokat dokumentált a vállán és a karján, „a családtagokkal való küzdelem következtében”. Az ápolónő, Lucía Rojas, aki fogadta, még mindig ott dolgozott.

„Hector egy rólam készült fotót is felhasznált, hogy elhitesse veled, a társa vagyok” – mondta nekem. „Én csak segítettem neki.”

Lucía kinyitott egy újabb oldalt a dossziéban, és megmutatta a felvétel időpontját: 00:43. Mateo nem volt hajlandó kihívni a rendőrséget, és vészhelyzet esetén értesítendő telefonszámként azt a számot adta meg, amelyet akkoriban használtam.

– Ez a szám már nem létezett – mondtam.

– Tudom. Tárcsáztunk, és nem volt elérhető – felelte Lucía –, aztán megkért minket, hogy ne hívjuk fel a testvéreit.

Mateo az ablak felé nézett.

– Nem akartam, hogy bárki is megtudja, hol vagyok.

– De felírtad a számomat.

– Mert még mindig a feleségem voltál.

Nem tudtam válaszolni. Évekig megvetésnek értelmeztem a hallgatását. Sebesülten lépett be egy klinikára, mégis engem jelölt meg elsőként értesítőként.

Mielőtt elmentünk, Lucía még valamit hozzátett.

– Matthew nem egyedül érkezett. Thomas követte, és majdnem fél órát várt kint.

Mateo a mellkasához szorította a mappát.

Aztán rezegni kezdett a telefonom. Egy ismeretlen számról jött az üzenet: „Ne lapozgasd a régi papírokat. Legközelebb nem lesz mit visszaszereznem.”

Mateo elolvasta a képernyőt, és felnézett.

Most először már nem egy múltbeli hazugságot vizsgáltunk; valaki csak figyelmeztetett minket, hogy még mindig fél az igazságtól.

Ha a saját családod megpróbálná eltüntetni a bizonyítékokat, miközben te nyomozol, folytatnád a nyomozást a végéig, még akkor is, ha a következő csapás mindent elpusztíthatna?

3. RÉSZ
Az üzenet nem hátráltatott meg minket. Épp az ellenkezőjét tettük.

Mariela arra kért minket, hogy készítsünk képernyőképeket, biztonsági másolatot a dokumentumokról, és kerüljük a tanúk nélküli összetűzéseket. Mateo ragaszkodott hozzá, hogy a polgári pert az ő nevében indítsák, ne az enyémben.

„Ha bármit is visszaszerzek, tudni akarom, hogy megvédtem” – mondta nekem.

– Én is pont ezt szeretném.

Az első ember, akit kerestünk, Tomás volt. Egy mezőgazdasági gépészműhelyben dolgozott Jerez külvárosában. Amikor meglátta Mateót velem jönni, leejtett egy racsnit az asztalra.

– Lucía azt mondta, követtél a klinikára – mondta Mateo.

Tamás elsápadt.

-Igen.

– Láttad, amikor Hector kihúzott?

-Igen.

– És láttad, hogy végeztem?

Tamás lehajtotta a fejét.

-Igen.

Mateo nem sikított. Ez még rosszabb volt.

– Akkor magyarázd el, miért maradtál csendben.