Meghívta a „leégett” volt feleségét az esküvőjére, csak hogy felvágjon azzal, hogy az egykori legjobb barátnőmet veszi feleségül. Arra számított, hogy megalázottan érkezem. Ehelyett egy magángépen tértem vissza a titkolt ikreivel. A vőlegény megfagyott. Aztán a menyasszony kinyitotta azt a „szemétnek” hitt aktatáskát, amit Garrett évekkel korábban kidobott – és felsikoltott.

„Menj. Nyisd újra az ügyet, igen. Vidd el ezeket a dokumentumokat egy igazi ügyvédhez. De menj el arra az esküvőre is. Ne bosszút állj. Menj el annak a nőnek a temetésére, aki még mindig azt hiszi, hogy számít a véleménye. Hadd lássa, hogy nem tört össze téged.”

A mondat mélyen és pontosan hasított a mellkasomba. Egy törésvonal megrepedt, vakító fénysugarat engedve be.

De ahogy a telefonom rezegni kezdett a pulton, a fény eltűnt. Egy üzenet jött Garretttől.

Remélem, megkaptad a meghívót. Kár lenne, ha nem jelezted volna a részvételedet. Tessa apja kérdezősködik a megállapodásunkkal kapcsolatban, és nem szeretném, ha a dolgok… bonyolulttá válnának a felügyeleti joggal kapcsolatos megállapodásotok miatt, ha úgy tűnik, nem vagy együttműködő.

A képernyőt bámultam, a régi, ismerős pánik jege elöntötte az ereimet. Nem csak meghívott. Csapdát állított.

Azon az estén Julian átjött.

Háromszor öltöztem át, átkutattam a szerény szekrényemet, és úgy takarítottam a kis lakást, mintha a pánik valami fizikai folt lenne, amit ki lehetne súrolni a szegélylécekből. Amikor végre megszólalt a csengő, úgy hangzott, mint egy riasztó.

Kinyitottam, és ott találtam a folyosón állva, a halvány fénycső árnyékokat vetett éles állkapcsára. Lazán volt öltözve: sötét farmerben és puha, szürke ingben, kezében egy üveg drága vörösborral. De ami meglepett, az a tekintete volt. Hirtelen bizonytalannak, tétovázónak tűnt, ami majdnem teljesen kikészített. Elbírok egy magabiztos milliárdost; egy sebezhető pedig minden védelmemet legyőzi.

– Szia – mondta halkan.

Megragadtam az ingének gallérját, és mielőtt bármi mást mondhatott volna, megcsókoltam. Beleöntöttem minden félelmemet, hálámat és kimerültségemet.

Amikor végre elváltunk egymástól, könnyedén az enyémhez hajtotta a homlokát, és kissé felületesen lélegzett. – Gondolom, elolvastad a csomagot.

– Megtettem – leheltem.

„És?”

„És rettenetesen dühös vagyok, hogy nem mondtad el, hogy ezt csinálod.”

Lassan bólintott. „Ez igazságosnak tűnik.”

„És hihetetlenül hálás vagyok.”

A hüvelykujja végigsimított az arcomon. „Ez is igazságosnak tűnik.”

A konyhaasztalnál ültünk, miközben a régi vasradiátor sziszegett a sarokban, és a város elsötétült, fények hálójába burkolózott az egyetlen ablakom előtt. Olyan erősen szorítottam a borospoharam finom szárát, hogy az ujjperceim csontfehérre sápadtak.

„Miért?” – kérdeztem végül, a kérdés kiszakadt a számon. „Miért tetted mindezt, miért költöttél ennyi időt és pénzt anélkül, hogy szóltál volna nekem?”

Julian átható, sötét tekintete az arcomra szegeződött. Nem fordította el a tekintetét, nem rezzent össze. „Mert még mindig próbáltad túlélni azt az verzióját, ami a fejedben élt. Minden alkalommal, amikor Garrettről beszéltél, úgy néztél ki, mintha arra várnál, hogy eltaláljanak. Azt akartam, hogy a tények erősebbek legyenek a szellemeknél. Kardot kellett adnom neked, mielőtt arra kértelek, hogy sétálj be a csatába.”

Elfordítottam a tekintetemet, mielőtt láthatta volna, milyen keményen és igazan mondtam. Lenyeltem a torkomban lévő gombócot. „Meghívott az esküvőjére. Pontosan a mi évfordulónkra.”

„Tudom.”

Dühös pillantást vetettem rá. „Úgy tűnik, mindent tudsz.”

A szája apró, önironikus mosolyra húzódott. „Sajnos ez a megszállottságom egyik mellékhatása, amikor törődöm valakivel.”

„Ez nem valami megnyugtató, Julian.”

„Nem így kellett lennie.”

A nap súlya ellenére elmosolyodtam. Egy igazi, őszinte mosolyt. Aztán letettem a poharamat, és feltettem a rémisztő kérdést, amit azóta kerültem, hogy azon az esős délutánon összeütköztünk abban a kávézóban.

„Mit akarsz tőlem tulajdonképpen, Julian? Elvált, kétgyermekes anya vagyok, és fizetésről fizetésre élek. Tied az egész világ. Mi ez?”

Nem válaszolt könnyedén. Nem használt közhelyet. Ez volt az egyik dolog, amit a legjobban szerettem – és féltem – benne. Soha nem használt szavakat üres szavakként.

– Te – mondta egyszerűen, hangja halk, egyenletes morajlásként visszhangzott a mellkasomban. – Nyilvánosan. Őszintén. Az egész életeddel, nem csak azzal a rejtett, törött résszel, amit a sötétben tartogatsz nekem. Találkozni akarok a gyerekeiddel. Abba akarom hagyni, hogy egyedül cipeld a vállad, mintha a segítségkérés megaláztatás lenne. Azt akarom, hogy ne úgy bánj a szerelemmel, mint egy csapóajtóval, ami arra vár, hogy leejtsen.

Éreztem a forró könnycseppeket, és utáltam, milyen gyorsan peregtek végig a szempilláimon. „Mi van, ha nem tudom? Mi van, ha túl összetört vagyok ahhoz, hogy ezt megadjam neked?”

„Akkor megvárom, míg rájössz, hogy nem vagy az.”

„Mi van, ha nem érem meg ezt a sok fáradságot?”

Julian előrehajolt, áthidalva a köztünk lévő teret, jelenléte teljesen betöltötte a kis szobát. „Ez a mondat nem rád hasonlít, Rebecca. Hanem rá. És teljesen elegem van abból, hogy hallgatom.”

Megint itt volt. Az a sebészi gyengédség. Sosem tagadta a fájdalmamat, de teljes mértékben megtagadta, hogy Garrett többé elmesélje.

Fél nyolckor Diane visszatért. Ezúttal szándékosan érkezett, mivel végre beleegyeztem, hogy nem bujkálunk tovább. Julian felállt, hogy üdvözölje. Diane úgy kerülte meg, mint egy mentőcsónakot vizsgáló cápa, három ijesztően célzó kérdést tett fel neki a szándékairól, és negyven másodpercen belül helyeselte.

– Ez az első férfi, akit valaha láttam, úgy néz a húgomra, mintha ő lenne a megoldás, nem pedig a kellemetlenség – jelentette ki, miközben töltött magának egy pohár bort.

Julian mély megkönnyebbüléssel elmosolyodott. „Örülök, hogy átmentem a vizsgán.”

– Még mindig vizsgálat alatt állsz – vágott vissza. – Ne helyezkedj el kényelmesen.