A próbafülke tükrében állva, a selyem a keretemhez tapadt, egy nőt láttam az arcommal, de a tekintetében egyáltalán nem látszott a régi, nehéz bocsánatkérés. A ruha nem rejtette el a testemet; tiszteletet adott neki. Tisztelte azt a testet, amely ikreket hordott ki, két kimerítő munkát végzett három óra alvással, és túlélte az éhséget, a szívfájdalmat és azt a hosszú, lassú eróziót, amikor azt mondták neki, hogy kevesebb.

– Ez az – jelentette ki Diane, helyeslően bólogatva. – Úgy nézel ki, mint egy fegyver.

„Diane, nézd meg a címkét. Túl drága. Nem hagyhatom, hogy Julian…”

„Julian már átutalta a pénzt a számlámra, pontosan erre a célra” – vágott közbe simán.

Lehunytam a szemem, és felnyögtem. „Meg fogom ölni.”

„Nem, nem fogod. Hagyod, hogy egy tisztességes ember öt percig kényeztesse magát etikai panasz nélkül. Húzd be a cipzárt.”

De a bátorság nem állandó állapot; ingadozik. Az esküvő előtti este hatalmas pánikrohamot kaptam a hideg fürdőszobai padlón.

A csempe jéghideg volt a meztelen lábamhoz. Élesen, félresikerült zihálásokkal vettem a levegőt, a mellkasom satuként szorult össze. Minden szörnyű, katasztrofális lehetőség egyszerre jutott eszembe. A gyerekek megsérülhetnek a következmények miatt. Garrett elferdítheti a történetet, és tönkretehet a bíróságon. Tessa azt hihetné, hogy csak egy keserű, rosszindulatú exfeleség vagyok. Julian végre beláthatná, micsoda abszolút, kaotikus katasztrófa ez az egész, és elsétálhatna.

Aztán a fürdőszoba elsötétült, ahogy a telefonom képernyője felvillant a pulton.

Én sem tudok aludni – írta Julian. – A holnapra gondolok. Rólad gondolok.

Felhívtam, mielőtt a szorongásom hangja meggyőzhetett volna, hogy ne tegyem.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – suttogtam a kagylóba, miközben könnyek folytak az arcomon.

– Meg tudod csinálni – felelte mély, földhözragadt hangon.

„Mi van, ha darabokra hullok abban a szobában, Julian? Mi van, ha rám néz, és visszazsugorodok azzá, aki voltam?”

„Akkor én ott állok melletted, amíg te csinálod, és én foglak feltartani.”

„Mi van, ha ettől minden csak rosszabb lesz?”

A hangja halk, szilárd maradt, mint egy horgony a viharban. „Rebecca, figyelj rám. Még mindig úgy kezeled az összeomlást, mintha az a természetes állapotod lenne. Pedig nem az. Négy éve állsz egyenesen hurrikánviszonyok között, amelyek más embereket teljesen a földdé tettek volna. A holnap nem a kicsinyes bosszúról szól. Hanem egy hazugság megszüntetéséről. Hanem arról, hogy visszaszerezd a neved.”

Utána még jobban sírtam, de a sírás tisztább volt. Kevesebb pánik, több megkönnyebbülés.

De ahogy végre letettem a telefont, egy hátborzongató gondolat hasított belém. Garrett hirtelen sürgetése. A felgyorsított esküvő. Tudta. Valahogy tudta, hogy vihar közeleg. A csapda fel volt állítva, és holnap egyenesen belesétálunk.

Délután egy órakor Julian elvitt minket egy magánterminálhoz. Az ikrek megőrültek a csillogó Gulfstream sugárhajtású gép láttán.

A lépcső alján álltam smaragdzöld ruhámban, a gyomrom görcsben rándult. Julian mellém jött.

– Nem kell félelem nélkülinek lenned – mormolta. – Csak menj tovább előre.

Rövid volt a repülőút Charlestonba. Kinéztem az ablakon a tengerpartra, és arra gondoltam: Nem azért megyek oda, hogy bebizonyítsam, hogy elveszített. Azért megyek oda, mert megtaláltam önmagam.

Az esküvőt egy hatalmas történelmi birtokon tartották. Mindenki feléjük fordult, amikor Julian sötét terepjáróinak konvoja megérkezett.

A suttogás már azelőtt elkezdődött, hogy kiléptem volna.

A smaragdzöld ruha megcsillant az aranyló fényben. Hátrahúztam a vállam. Julian keze könnyedén a gerincemen pihent. Diane bal oldalon állt mellettem.

A bejáratnál egy zavart tervező ránézett a tabletjére. „Én… én csak Rebecca Hartwellt jelöltem meg egyetlen férőhelyre. További vendégeket nem.”

Julian ijesztő tekintéllyel mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy találsz majd módot arra, hogy elszállásolj minket.

Talált egy módot.

A hatalmas sátorban kristálycsillárok vetettek meleg fényt a pazar virágdíszekre. Mindent, amiről Garrett egyszer azt mondta, hogy soha nem engedhetjük meg magunknak, Tessa családja pénzével elintéztünk.

Patricia látott meg minket először. Elsápadt, majd átment a szobán. – Rebecca – mondta rekedt hangon. – Gyönyörű vagy. Fejezd be. – És elsétált.

A szertartás a gyepen kezdődött. Garrett egy méretre szabott szmokingban állt az oltárnál. Aztán a hátsó sorok felé nézett.

Látott engem. Látta, ahogy Julian fogja Evan kezét.

Egyetlen óvatlan másodpercre Garrett tökéletesen manikűrözött arca szétrepedt a döbbenettől.

Jó, gondoltam. Hadd derüljön ki az igazság, mielőtt kimondják a fogadalmakat.

Tessa ragyogó arccal jött végig a folyosón. Nem éreztem féltékenységet, csak sajnálatot egy nő iránt, aki azt hitte, hogy ő a kivétel a veszélyes férfiak mintája alól.

Garrett egyszer megbotlott a fogadalomtétel alatt. Elég volt.

A koktélórán özönlöttek a kíváncsiak.

– Rebecca? Tényleg te vagy az? – kérdezte egy régi, céges üzlettárs felesége, miközben tekintete Julianra siklott.

„Az.”

„És ennek biztosan lennie kell…”

– Julian – mondta melegen.

„Várjunk csak. A Julian Ashford?”

Julian elmosolyodott. – Utoljára, amikor néztem.

Láttam, ahogy Garrett áttöri magát a tömegen, és felénk tör. A csapda kezdett kinyílni.

– Becca – sziszegte Garrett pánikba esve. – Nem is tudtam, hogy társaságot hozol.

– Te kértél meg, hogy menjek – mondtam nyugodtan. – Elhoztam a társamat.