Megmentette őt valamitől, amit a nagynénje titokban, a tudta nélkül szőtt.
A vonat fehér füstfelhőben állt meg, a csikorgása olyan hosszú volt, hogy megrezegtették az állomás ablakait. Amikor Amalia Serrano leszállt régi bőröndjével, nagynénje tetőtől talpig végigmérte, és kimondta azt a mondatot, ami szertefoszlatta az utolsó reményt, amihez kétnapi utazáson át ragaszkodott.
„Nem teszem be azt a koszos bőröndöt a hintómba. És te sem jelenhetsz meg így a házamban.”
Amália mozdulatlanul maradt a fa emelvényen.
Húszéves volt, ruhája könyökénél foltokban volt, cipője pedig poros volt az útról. A bőröndjének a lakata eltört, ezért egy zsinórral átkötve vitte.
Szinte mindenét eladta, hogy egy guanajuatoi kisvárosból San Luis Potosíba utazhasson. Édesanyja nemrég hunyt el egy hosszú betegség után. Apja pedig még gyerekkorában hunyt el, így nem maradt rájuk más, csak egy bérelt ház, egy varrógép és néhány emléktárgy.
Az egyetlen rokon, aki még mindig befogadhatta, Dolores Serrano volt, az apja nővére.
Dolores táviratot küldött neki, amelyben felhatalmazta, hogy nála éljen. Amalia az út alatt egy ölelésre, egy tiszta ágyra és a család részévé válás lehetőségére gondolt.
Ehelyett nagynénjét unokatestvéreivel, Inéssel és Jacintával találta ott, akik mindketten bő szoknyát viseltek, csipke napernyőket és világos színű kesztyűket vittek.
Inés befogta az orrát.
– Úgy néz ki, mint egy koldus.
Jacinta körülnézett, félve, hogy felismerik.
– Anya, ha valaki meglát minket vele, azt fogja hinni, hogy az utcáról szedtük fel.
Amália megragadta a bőröndje fogantyúját.
– Dolores néni, sajnálom a megjelenésemet. Hosszú volt az út, de tudok dolgozni. Tudok varrni, főzni és háztartást vezetni. Nem leszek terhére.
Dolores nem ölelte meg.
„Azért engedtem meg, hogy gyere, mert szégyen lenne, ha a bátyám lánya egy templomban aludna. De ne keverd össze a jótékonyságot a szeretettel. Nálam szolgaként fogsz dolgozni ételért és szállásért cserébe.”
– Reméltem, hogy családként megismerhetjük egymást.
– A családnak is tudnia kell a helyét.
Többen is bámulni kezdték őket. Amália érezte, hogy lángol az arca. Az anyjára gondolt, aki saját kezűleg varrta azt a ruhát, és hálás volt, hogy már nem éli túl, hogy lássa, ahogy a férje családja megalázza.
– Különben is – folytatta Dolores –, nem fogsz sokáig maradni. Már találtunk egy megfelelő megoldást a jövődre.
Amália felnézett.
– Milyen megoldás?
Doloresnek esélye sem volt válaszolni.
Egy magas, körülbelül 43 éves férfi vált el egy közeli oszloptól. Sötét szalonkabátot, lovaglócsizmát és egyszerű kalapot viselt. Hajában néhány ősz szál látszott, de olyan magabiztossággal járt, mint aki hozzászokott a hangoskodás nélküli parancsolgatáshoz.
Megállt Amália előtt, és levette a kalapját.
– Serrano kisasszony, szükségem van egy becsületes emberre, aki segít a tanyámon. Fizetést, tisztességes szobát és kosztot fog kapni. Ha elfogadja, velem jöhet.
Dolores arckifejezése megváltozott, amikor felismerte a férfit.
Don Esteban Alcázar volt az, a Los Encinos tanya, számos szarvasmarha és a hegyek lábáig terjedő földek tulajdonosa. Kilenc évvel korábban özvegyült meg, nem voltak gyermekei, és a régió egyik legelismertebb nevével rendelkezett.
– Don Esteban, értékelem az érdeklődését, de Amália a családomhoz tartozik.
– A vér nem tesz senkit automatikusan családtaggá.
– A lány most érkezett. Fáradt és zavart.
Esteban Amáliára nézett.
– A döntés teljes mértékben a tiéd. Ha inkább a nagynénéddel szeretnél jönni, nem erőltetem.
Amália megfigyelte az elegáns hintót, unokatestvérei zavart arcát és Dolores hidegségét. Aztán az idegenre nézett, aki kevesebb mint egy perc alatt nagyobb tisztelettel bánt vele, mint rokonaival.
– Elfogadom a munkát.
Dolores elsápadt.
– Fogalmad sincs, mit csinálsz!
– Igen, tudom. Azt a helyet választom, ahol nem neveztek szégyenletesnek.
Esteban felvette a bőröndöt, ügyet sem vetve a szakadt zsinórra.
– Akkor gyere velem.
Mielőtt elment, Dolores felé fordult.
„Ne aggódj a hírneved miatt. Mától kezdve senki sem mondhatja, hogy elhagytad az unokahúgodat. Megmondom az igazat: megpróbáltad szolgálólánynak csinálni, mielőtt egy pohár vizet kínáltál volna neki.”
Az út Los Encinosba majdnem két órán át tartott. Amalia mereven lovagolt a hintóban, tudatában annak, hogy egy idegent követett.
Esteban érezte a félelmét.
– Az adminisztrátor neve Doña Remedios. 15 éves korom óta dolgozik velem. Elmagyarázza majd a kötelességeidet. Senki sem léphet be a szobádba engedély nélkül, és ha úgy döntesz, hogy elmész, megkapod a teljes fizetésedet.
– Miért segített nekem?
– Mert igazságtalanságot láttam.
– A legtöbben látták is.
– A látás nem sokat segít, ha valaki úgy dönt, hogy továbbmegy.
Los Encinos egy világos falú, belső udvaros és boltíves folyosós hacienda volt. Voltak benne istállók, gyümölcsösök, kukoricaföldek és egy kis kápolna, amelyet jacarandafák vettek körül.
Doña Remedios forró csokoládéval, édes kenyérrel és egy olyan öleléssel fogadta Amaliát, amitől majdnem sírva fakadt.
Megmutatott neki egy egyszerű, de tiszta szobát egy faággyal és egy kertre néző ablakkal.
– Dolgozni fogsz itt – mondta –, de nem fogsz térden állva élni. Don Esteban nem tűri, hogy bárkivel rosszul bánjanak.
Amalia addig evett, amíg Remedios abba nem hagyta a zaklatását. Azon az éjszakán csendben sírt, nem az állomáson elszenvedett megaláztatástól, hanem a megmenekülés feletti megkönnyebbüléstől.
