– Szóval azért vittél magaddal, mert tartozásom volt apámmal?
–Először igen. Azért is, mert napokkal korábban hallottam Dolorest a Laureanóval kötött üzletről beszélni. Tudta, milyen sorsot tartogatnak számára.
Esteban mély levegőt vett.
„De már régen megszűnt adósság lenni. Visszahoztad az örömöt ebbe a házba. Megnevettetettél, amikor azt hittem, elfelejtettem, hogyan. Szeretlek, Amália, pedig nincs jogom bármit is kérni tőled, amíg rám támaszkodsz.”
Átadott neki egy táskát a fizetésével és az örökölt földterülethez tartozó ház kulcsaival.
„Mától kezdve megvannak a saját erőforrásaid. Elmehetsz, maradhatsz, máshol dolgozhatsz, vagy jogilag is igényelheted, ami a tiéd. Ha a szabad élet után is érzel valamit irántam, akkor férfiként beszélhetek veled, és nem főnökként.”
Amália sírva fakadt, amikor rájött, hogy Esteban még azzal is, hogy szerelmet vall neki, visszaadja neki a választás lehetőségét.
Azon az éjszakán nem válaszolt.
A következő hónapokban apja birtokára költözött. Jogi segítséggel visszaszerezte a Dolores által visszatartott hasznot. A régi házat varróműhellyé alakította, ahol hét özvegyet és család nélküli fiatal nőt foglalkoztatott.
Esteban nem gyakorolt rá nyomást. Csak akkor látogatta meg, amikor a nő meghívta.
Eközben Laureanót letartóztatták, miután kényszerházasságok révén megpróbált más adósságokat is behajtani. Doloresnek ékszereket és házának egy részét kellett eladnia, hogy visszafizesse Amalia pénzét.
Amikor a műhelybe ment bocsánatot kérni, Amália meghallgatta.
„Csak a lányaimat és a családunk helyzetét akartam megmenteni” – magyarázta Dolores.
– Meg akarta menteni őket azzal, hogy átadott engem.
– Ugyanabból a vérből valók vagyunk.
–Apám azt tanította nekem, hogy a vér határozza meg a rokonságot. A tisztelet dönti el, hogy ki a család.
Amália nem állt bosszút, de nem is tért vissza a nagynénjéhez. Hagyta, hogy elmenjen anélkül, hogy megalázta volna, amit Dolores soha nem tett volna meg érte.
Egy évvel az állomásra érkezése után Amalia meghívta Estebant a dióskertbe.
„Ez szabadságot adott nekem, hogy megvizsgáljam, vajon hála-e, amit érzek” – mondta. „Most már tudom, hogy nem az.”
Esteban alig lélegzett.
– És milyen érzés?
–Úgy érzem, mintha otthonra leltem volna, mielőtt még házam lett volna. És hogy mellette találtam rá.
Esteban hivatalosan is megkérte a kezét. Doña Remedios sírva fakadt a hír hallatán, és azt állította, hogy Canela halála óta tudta a történteket.
Az esküvőt Los Encinosban tartották. Amalia egy egyszerű hintóban érkezett, apja medálját és a műhelyében dolgozó nők által készített ruhát viselve.
Nem vagyonuk alapján választották ki a vendégeket. A jelenlévők munkások, földművesek, özvegyek, becsületes kereskedők és azok voltak, akik kedvesen bántak vele, amikor semmije sem volt.
Esteban végig mosolygott a szertartáson.
Idővel Amália kibővítette a műhelyt, és menedéket nyitott az állomás mellett. Soha többé nem hagytak magára egyetlen fiatal nőt sem azon a peronon, aki egyedül, éhesen vagy törött bőrönddel érkezett.
Évekkel később egy árva lány szállt le a vonatról, ruháit por borította. Néhányan nevetni kezdtek a zsinórral átkötött poggyászán.
Amália átment az állomáson, felvette a bőröndöt, és kezet nyújtott neki.
-Jöjjön velem.
A fiatal nő gyanakodva nézett rá.
– Miért akarsz nekem segíteni?
Amália emlékezett arra a napra, amikor megérkezett, és azt hitte, hogy a vér az egyetlen menedék, és rájött, hogy néha egy idegen úgy viselkedik, mint a családtag, akire egész életében várt.
– Mert tudom, milyen nehéz egy bőrönd, ha senki sem hajlandó segíteni cipelni.
