Az első naptól kezdve megmutatta, hogy nem fél a munkától. Segített a konyhában, megfoltozta a munkások ruháit, rendet rakott a kamrában, és gondozta a kertet. Mivel az édesanyja megtanította írni és olvasni, elkezdte nyomon követni a készleteket is.

Hamarosan felfedezte, hogy egy beszállító havonta 12 zsák lisztért kért cserébe, holott ő csak 9-et szállított. A javításnak köszönhetően annyi pénzt takarított meg, hogy 3 munkásház tetejét is meg lehetett volna javítani.

„Jól érti a számokat” – mondta neki Esteban.

– A szegénység megtanít arra, hogy észrevedd mindazt, ami hiányzik.

Az állatokkal is kedvesen bánt. Minden este félretett egy kis ételt két macskának, akik az istálló közelében laktak.

Kapcsolata egy Cinnamon nevű tehénnel azonban kevésbé méltóságteljesen kezdődött.

Amália meg akarta mutatni, hogy tud fejni, pedig még soha nem csinálta. Fahéj a mancsával a vödröt ütötte, és a tej mindenfelé ömlött rá. Amália tetőtől talpig átázva, a sárba esett.

A munkások megpróbálták elrejteni a nevetést.

Esteban, aki épp akkor lépett be az istállóba, hangos nevetésben tört ki. Annyi év telt el azóta, hogy valaki hallotta így nevetni, hogy még a lovak is felkapták a fejüket.

Amália megtörölte az arcát.

– Ne gúnyolódj velem, főnök. Canela egyszerűen csak úgy döntött, hogy komoly leckét ad nekem.

– Igényes tanárnak tűnik.

– És én egy túl büszke diák voltam.

Attól a naptól kezdve „tanítónak” nevezték a tehenet.

Amália érkezése átalakította a haciendát. Az egykor csendes folyosók dalokkal kezdtek megtelni. Esteban kifogásokat keresett, hogy a konyhába menjen, vagy megnézze a már ellenőrzött számlákat.

Ahogy leszállt az este, a főfolyosón beszélgettek. A nő újságokat és leveleket olvasott, mert Esteban látása kezdett fáradni. A férfi történeteket mesélt neki a ranchról, és olyan figyelemmel hallgatta a véleményét, amilyet még soha senki nem szentelt neki.

Amália észrevétlenül beleszeretett. Nem azért, mert Esteban gazdag volt, hanem azért, mert soha nem használta a hatalmát arra, hogy kicsinek éreztesse magát.

Esteban is elkezdte szeretni a lányt, de ez az érzés megrémítette. A lány a fizetésétől és a feje fölötti fedéltől függött. Attól félt, hogy a szerelmi vallomás túl sok parancsnak fog tűnni.

Ezért tartotta a távolságot.

Hat hónappal később Dolores megjelent Los Encinosban egy majdnem 50 éves férfi kíséretében, akinek az arca az ivástól feldagadt, és egy sebhely volt az arcán.

Laureano Vela volt az, egy kantina tulajdonosa, aki a verekedéseiről volt ismert.

– A menyasszonyomért jöttem – jelentette be.

Amália úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

– Nem vagyok a menyasszonya.

Laureano elővett egy dokumentumot.

Dolores megígérte neki, hogy feleségül adja Amáliát, cserébe elengedi Dolores férje 800 pesós adósságát.

– Nem küldhetsz el a beleegyezésem nélkül.

– A nagynénéd beleegyezett a megállapodásba, amikor még a család védelme alatt álltál – mondta Laureano. – Már elköltöttem a pénzt az esküvő előkészületeire.

Esteban közéjük helyezkedett.

– Serrano kisasszony 20 éves, és nemet mondott.

Laureano egy folyó.

– Vajon a földbirtokos most szegény lányokat gyűjt?

Esteban megparancsolta neki, hogy hagyja el a birtokot. Laureano megpróbálta megragadni Amalia karját, de a mezőgazdasági munkások lefogták, mielőtt elvihette volna a lányt.

Miközben kidobták, felkiáltott:

„Az egész város tudni fogja, miért védi őt! Senki sem fogja elhinni, hogy jótékonyságból tartja itt!”

Dolores beváltotta a fenyegetését. Napokon belül elterjedt a pletyka, hogy Amalia elcsábította az özvegyembert, hogy Los Encinos tulajdonosa legyen.

Azok a nők, akik korábban figyelmen kívül hagyták, ambiciózusnak kezdték nevezni. Inés és Jacinta azt állították, hogy unokatestvérük azért utasított vissza egy tisztességes házasságot, mert Esteban vagyonát magának akarta tartani.

Amália addig tűrte a megjegyzéseket, amíg meg nem hallotta, hogy két kereskedő gúnyolja őt.

Azon az estén becsomagolta a bőröndjét.

– Holnap elmegyek – mondta Doña Remediosnak. – Nem engedem, hogy Don Esteban neve beszennyeződjön miattam.

Esteban az ajtóban találta meg.

– Ki adott neki engedélyt arra, hogy fizetés nélkül távozzon a teljes hónapra?

Amália megpróbált mosolyogni.

– Ha maradok, folyton azt fogják mondani, hogy a pénzüket akarom.

– És egy idegenek által ismételgetett hazugság fontosabb-e neked, mint az igazság, amit mi ismerünk?

– Engem érdekel, hogy fizetsz azért, hogy segítettél.

Esteban hallgatott. Aztán elővett egy régi levelet a zsebéből.

– Van valami, amit nem mondtam el neki.

A levelet Amália apja írta 16 évvel korábban.

Egy árvíz során Tomás Serrano megmentette Estebant attól, hogy egy folyó elsodorja. A két férfi ezután több évig levelezett. Tomás halála után Dolores azt állította, hogy özvegye és lánya elhagyták a régiót, és nem kívánnak segítséget kapni.

– Az állomáson felismertem apád medálját – magyarázta Esteban. – Aztán meghallottam a vezetékneved, és megértettem, hogy kicsoda maga.

Amália elvette a nyakában viselt medált.

– Tudta a nagynéném, hogy kerestek minket?

– Igen. És hazudott, hogy megakadályozza az anyját abban, hogy igényt tartson egy kis birtokra, amelyet az apja örökölt.

Esteban átnyújtott neki egy másik dokumentumot. Egy diófákkal beültetett földterület tulajdoni lapja volt, amelyet Dolores évekig kezelt, a hasznot pedig megtartotta magának.

Amália megértette, hogy nagynénje nem szánalomból hívta meg. Gyorsan férjhez kellett adnia, hogy megakadályozza a nagynénjét az örökség kivizsgálásában.