– Az őröd áruló. Azonnal menj ki a hátsó ajtón – suttogta a szobalány a hercegnek.

1876 ​​októberében, amikor az esőzések elkezdtek alábbhagyni Veracruz partjainál, és az utak ismét járhatók voltak a postakocsik számára, az egész Valderrama család Don Julián halálára várt.

Mindenki, kivéve Juliant.

33 évesen a San Gabriel de las Peñas birtok tulajdonosa volt, egy hatalmas kiterjedésű kávéültetvény, legelő és cukornádföld, melyet a nagyapja épített egy sziklás parton, ahonnan hallani lehetett a Mexikói-öböl szikláknak csapódását.

Három hónappal ezelőtt még erős ember volt, már pirkadat előtt képes volt lóháton körbejárni a birtokot, és vacsorára visszatérni anélkül, hogy a fáradtság legcsekélyebb jelét mutatta volna.

Most már ahhoz is segítségre volt szüksége, hogy fel tudjon állni.

Remegtek a lábai. Az ételnek furcsa, fémes íze volt. Hirtelen hányni kezdett, és a látása percekre elhomályosult.

Dr. Mauricio Villaseñor szörnyű diagnózist adott fel:

„Ez egy vérbetegség, Don Julián. Valószínűleg örökletes. El kell fogadnunk, hogy lehet, hogy nem éri meg karácsonyt.”

Fiatalabb testvérei, Esteban és Leandro, gyászoló arckifejezéssel fogadták a hírt.

Túl tökéletes.

Julian akkor kezdett gyanítani, hogy valami nincs rendben, amikor mindketten feketében jelentek meg vacsorán, majdnem két hónappal a halála előtt.

De volt valami még ennél is fontosabb.

Juliannak sem felesége, sem gyermeke nem volt.

Ha úgy hal meg, hogy nem változtatja meg a végrendeletét, San Gabriel és a többi családi vagyon a testvéreire száll.

Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy megváltoztatom.

Szándéka az volt, hogy megtartsa a fő birtokot, de a földterület közel felét vagyonkezelői alappá alakítsa át, hogy iskolát, egy kis klinikát és a munkások családjainak megfelelő lakhatást építsen.

– Apa ránk hagyta ezeket a földeket – tiltakozott Esteban, amikor megtudta –. Nem azért, hogy elajándékozza őket.

– Apa felelősséget hagyott ránk – felelte Julian. – Az itt dolgozó férfiak generációk óta gazdagítják a családunkat.

Leandro ököllel az asztalra csapott.

– És mik vagyunk mi? Idegenek?

– Ők a testvéreim. Többet fognak kapni, mint amennyire bárkinek szüksége van a jó élethez.

Ez nem nyugtatta meg őket.

Az új végrendeletet hétfőn kellett aláírni.

Azon a napon Julian súlyosan megbetegedett.

Szerdán újabb kísérletet tettek.

Újra hányt, míg el nem vesztette az eszméletét.

Ugyanez történt pénteken is.

Dr. Villaseñor ezután azt kezdte sugallni, hogy a beteg már nincs abban az állapotban, hogy jogi ügyekkel foglalkozzon.

Minden este mézzel kevert sötét tonikot adott be neki.

És Julian minden reggel egyre rosszabbul ébredt.

Egyik este, röviddel éjfél előtt, egy új szobalány lépett be a szobájába.

Isabel Serranónak hívták.

Körülbelül 25 évesnek látszott. Fekete haj, sötét szemek, és egy fiatal szobalányhoz képest szokatlan nyugalommal. Alig két héttel korábban kezdett dolgozni a konyhában.

Izabella elfújt két gyertyát.

Aztán a harmadik fölé hajolt.

Anélkül, hogy ránézett volna, suttogta:

– Ne idd meg a tonikot ma este.

Julián kinyitotta a szemét.

-Hogy?

Úgy tett, mintha igazgatná a kanócot.

– Megmérgezik őt.

Julian szíve úgy vert, hogy egy pillanatra azt hitte, ez végre megöli.

-WHO?

– Dr. Villaseñor. Testvérei parancsára.

Julian megpróbált felkelni.

– Menj ki a szobámból.

– Ha most kimegyek, hajnalra halott leszel.

Aztán Isabel elővett egy kis üveget a kötényéből.

– Ez a poharában volt.

Julian figyelte őt.

— Mit tartalmaz?

– Arzén kis mennyiségben. Nem elég ahhoz, hogy azonnal megölje. Hetek óta adják be neki, hogy lassan lezajló betegségnek tűnjön.

Minden a helyére került.

A fémes íz.

A hányás.

Gyengeség.

Testvérei látogatásai minden visszaesés után.

-Ki maga?

Izabella az ajtó felé nézett, mielőtt válaszolt volna.

– Küldtek egy személyt, hogy kiderítse, miért hamisítottak több dokumentumot erről a hagyatékról. Én ennél rosszabbat is találtam.

— Ki küldte?

— Nincs időnk.

Léptek hallatszottak a folyosón.

Izabella még jobban lehalkította a hangját.

– A két őrt kifizették az ajtódnál. Éjfélkor váltanak műszakot. Van pár percünk, hogy kijussunk.

Julian keserűen felnevetett.

– Nem tudok kimenni a folyosóra.

– Akkor lassan sétálunk.

– És akkor?

„Van egy régi átjáró ezek mögött a falak mögött. Menj le a pincékbe. Onnan egy kőlépcsőn juthatunk fel, ami egy kis öbölben végződik.”

— Honnan tudod ezt?

Izabella most először mosolygott.

– Mert már két hete itt dolgozom, és senki sem figyel fel egy vizet hordó szobalányra.

Az óra 12-t kezdett ütni.

Izabella kinyújtotta a kezét.

– Döntsd el, Don Julián. Továbbra is megbízhatsz azokban az emberekben, akik hetek óta a temetésedet készítik elő, vagy megbízhatsz egy idegenben egyetlen éjszakára.

Julian a kezeire nézett, amelyek szinte csonttá váltak.

Aztán elvette az övét.

– Segíts felkelnem.

A szökés szörnyű volt.

Juliannak Isabelre kellett támaszkodnia, miközben átkeltek egy keskeny folyosón, amely a szobája fa paneljei mögött rejtőzött.

Poros lépcsőn lementek egy régi pincébe.

Innen egy elhagyatott ajtóhoz értek, amely a sziklához vezetett.

A tengeri szél majdnem ledöntötte Juliant a lábáról.

Két zseblámpával felfegyverzett őr haladt el mellettük néhány méterrel felettük.

„Az orvos azt mondta, hogy holnap nem éri meg” – mondta az egyikük.

– Esteban ad nekünk 80 pesót, ha vége lesz.

Julián lehunyta a szemét.

80 peso.