Esteban elejtette a zsebkendőt.
Leandro elsápadt.
Dr. Villaseñor hirtelen felállt.
– Ez lehetetlen!
Julian a szoba közepére sétált.
– Doktor úr, örömmel látom, hogy a felépülésem felülmúlta az elvárásait.
Néhányan nem tudták visszafojtani a kiáltásukat.
A bíró ököllel az asztalra csapott.
-Rendelés.
Julian a testvéreire nézett.
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, meddig tervezel gyászolni, mielőtt felosztod a földjeimet.
Esteban megpróbált reagálni.
– Julian, hála Istennek. Meggyőződésünk volt, hogy az a nő elrabolt téged.
Isabelre mutatott.
Julian mögött jelent meg, egy mappával a kezében.
– Milyen kényelmes – felelte Julian. – Főleg, mivel az a feltételezett emberrabló megtartotta az üvegeket, amikkel megpróbáltak megölni.
Dr. Villaseñor hátrébb lépett.
Izabella bemutatta a bizonyítékokat.
Az üvegek.
A bevételek.
A betűk.
Az áthelyezések az őrökhöz.
Utasítások a vagyonkezelői szerződés megszüntetésére.
És végül az orvos saját levele, amely jelzi, hogy a „kimenetelnek” be kellett volna következnie.
A csend teljes volt.
Leandro elvesztette az önuralmát.
– Esteban ötlete volt!
Mindenki ránézett.
Esteban felállt.
-Csendben maradj!
– Azt mondtad, csak addig betegítjük meg, amíg alá nem írja!
Ez a mondat minden védekezési lehetőséget megsemmisített.
Esteban a testvére felé vetette magát.
A rendőrök még az érkezése előtt elfogták.
– San Gabriel is a miénk volt! – kiáltotta. – El akartátok adni, amit Apa épített!
Julian mozdulatlan maradt.
-Nem.
Halk volt a hangja.
– Apád birtokot épített. Te hajlandó voltál elpusztítani egy családot, hogy birtokba vehesd.
Dr. Villaseñort letartóztatták.
Esteban és Leandro is.
Az őrök végül beismerő vallomást tettek, cserébe enyhítették az ítéletet.
De mielőtt elvitték volna a testvéreit, Julián beszélni akart velük.
Leandro sírt.
Esteban még mindig tele volt gyűlölettel.
– Megbocsáthatom nekik, hogy a pénzemet akarták – mondta Julian. – Egy napon talán még azt is megbocsátom nekik, hogy megpróbáltak megölni.
Esteban hitetlenkedve nézett rá.
– De van valami, aminek a megbocsátása sokkal tovább tart.
Julian felvette anyja levelét.
– Hogy meg kell halnia, tudván, mivé váltak.
Esteban lesütötte a szemét.
Most először nem érkezett válasz.
Egy hónappal később Julián visszatért San Gabriel de las Peñasba.
A birtok ugyanúgy nézett ki.
De már nem ugyanaz az ember volt.
Végül aláírta a dokumentumot, amely az egész összeesküvést elindította.
Több mint 1000 hektárt jelöltek ki egy alap számára, amelynek nyereségéből iskolát, idősek otthonát és idős munkavállalók nyugdíját finanszíroznák.
Emellett elrendelte új otthonok építését 23 munkáscsalád számára.
Miután az ügyvédje befejezte a dokumentumok lepecsételését, Julián a teraszon találta Isabelt, amint a tengert nézte.
„Mikor mész el?” – kérdezte.
-Holnap.
Ez a válasz jobban fájt neki, mint gondolta.
– Van egy javaslatom.
Izabella óvatosan nézett rá.
– Amikor egy Valderrama legutóbb javaslatot tett ezzel a birtokkal kapcsolatban, majdnem három férfi börtönbe került.
Julián elmosolyodott.
– Pontosan ez a három férfi van börtönben.
Ő is elmosolyodott.
– Akkor majd meghallgatom.
– Szükségem van egy vagyonkezelőre a vagyonkezelői alaphoz.
Izabella felvonta a szemöldökét.
– Egy nő, aki Veracruz egyik leggazdagabb családjának földjeit kezeli? Az állam fele rólad fog beszélni.
–Miután visszatértem a saját temetésemről, alig érdekel, mit mond az állam fele.
– És a másik fele?
-Sem.
Izabella folyó.
Julian nem emlékezett, mikor hallott utoljára olyan nevetést, ami ilyen békét hozott neki.
Egyetértett.
A következő 2 évben együtt dolgoztak.
Az iskola megnyílt.
A kórház az első gyermekét látta el.
A munkások családjai elkezdtek részesedést kapni a betakarításból származó haszonból.
San Gabriel pedig lassan megszűnt egyetlen család vagyonáról ismert birtok lenni, és olyan hellyé vált, amelyhez sok család a maga részének érezhette magát.
Egy tavaszi délután Julián elvitte Isabelt abba a kis öbölbe, ahová elmenekültek.
A régi hajó még mindig ott volt, megjavítva és kikötve.
„Azt hittem, itt fogok meghalni” – mondta.
– Azt hittem, nem tudom majd felvinni a hajóra.
– Ez kevésbé romantikus.
– Sosem voltam különösebben romantikus.
Julian elővett egy kis dobozt.
Izabella mozdulatlan maradt.
-Nem.
– Még nem kérdeztem semmit.
– Ismerem az ilyen dobozt.
Kinyitotta.
Egy egyszerű gyűrű volt benne, ami az édesanyjáé volt.
– Amikor először nyújtotta felém a kezét, túl gyenge voltam ahhoz, hogy felálljak.
Julián mély lélegzetet vett.
–Azóta újra megtanultam járni. És rájöttem, hogy nem akarom nélküled megtenni.
Izabella szeme megtelt könnyel.
– Ez meglepően jó lett.
– Nyolcszor próbáltam.
Hangosan felnevetett.
Aztán a gyűrűre nézett.
– Azt kéred tőlem, hogy legyek a feleséged, vagy hogy továbbra is kezeljem a számláidat?
– Mindkettő, ha szerencsém van.
Isabel néhány másodpercig hallgatott, éppen csak annyi ideig, hogy egy olyan férfi, aki túlélte az arzént, 3 üldözőt és a saját utódlási folyamatát, szenvedjen.
Végül kinyújtotta a kezét.
-Igen.
Hónapokkal később összeházasodtak a San Gabriel-templom kis kápolnájában.
Nem voltak nagy nemesek vagy politikusok.
Julián meghívta a munkásokat, az iskolai tanárokat, az idős orvost, aki a szökése alatt kezelte, és Don Ignacio Cárdenast.
Hagytak egy üres széket az első sorban.
Teresa Valderrama kedvenc kendőjét rátették.
Évekkel később, amikor a gyerekei megkérdezték, miért tart az apjuk egy régi üres üveget a vitrinben, Julián sosem mesélt nekik először a méregről.
