Ez megérte az életét azoknak az embereknek, akiket a védelmére bérelt fel.

Izabella megszorította a karját.

— Folytatjuk.

Lementek egy öbölbe, ahol egy kis csónak várta őket.

Ahogy távolodtak, sikolyok kezdtek hallatszani a tanyán.

Felfedezték az üres ágyat.

Isabel addig evezett, amíg San Gabriel el nem tűnt a ködben.

Két napig egy elhagyatott halászkunyhóban rejtőztek.

Julian alig tudott vizet inni.

Izabella gondoskodott róla, ételt szerzett neki, és elintézte, hogy egy közeli faluból származó idős orvos megvizsgálja anélkül, hogy felfedné a nevét.

Amikor a férfi meglátta az Isabel által ellopott üvegekben lévő maradékot, megváltozott az arckifejezése.

– Ha hetek óta ezt szedi, csoda, hogy még lélegzik.

Juliannak több napra volt szüksége, hogy visszanyerje erejét.

Ekkor mondta ki végre Izabella az igazat.

Nem volt szobalány.

Egy korábbi xalapai közjegyző lánya volt, és bizalmasan Don Ignacio Cárdenasnak, a földcsalásokkal kapcsolatos nyomozásairól ismert bírónak dolgozott.

Egy hónappal ezelőtt a bíró névtelen levelet kapott.

Azt állították, hogy valaki megpróbálta megváltoztatni a Valderrama ingatlanokhoz kapcsolódó okiratokat.

Isabel azért lépett be San Gabrielbe, hogy megtudja, ki az.

„Ki küldte a levelet?” – kérdezte Julian.

— Még nem tudom.

Öt kis üveget tett az asztalra.

Dr. Villaseñor minden egyes látogatása után a konyhai szemétből szedtem össze őket.

Voltak nála olyan számlák is, amelyek igazolták az őröknek tett titkos kifizetéseket.

De továbbra is bizonyításra várt, hogy Esteban és Leandro rendelték meg a gyilkosságot.

A lehetőség 6 nappal később adódott.

A testvérek úgy hitték, hogy Julian a tengeren halt meg.

Hirdetményeket tettek közzé, amelyekben jutalmat ajánlottak fel a holttest megtalálásáért, és elkezdték San Gabriel ideiglenes adminisztrátoraiként bemutatkozni.

De hibáztak.

Leandro levelet küldött egy orizabai ügyvédnek.

Isabel ideiglenesen elfogott egy bőröndöt egy fogadóban.

Benne 3 levelet talált.

Julian elolvasta az elsőt.

Remegni kezdett a keze.

Nem a méreg miatt.

Veszettség miatt.

Esteban azt írta, hogy miután Juliánt halottnak nyilvánítják, a vagyont felosztják közöttük.

Egy másik levél elrendelte a munkavállalóknak szánt vagyonkezelői alapra való minden utalás eltávolítását.

Dr. Villaseñor harmadik korszaka.

Csak néhány sort tartalmazott:

„A beadott dózisoknak elő kellett volna idézniük a kívánt eredményt. Ha a holttest nem jelenik meg, a kérdések felmerülése előtt bírósági halotti elismervényre lesz szükség.”

Julian otthagyta a levelet az asztalon.

– Törvényesen akartak eltemetni, annak ellenére, hogy nem találták meg a holttestemet.

-Pontosan.

– Akkor hagyjuk, hogy megpróbálják.

Izabella ránézett.

– Mire gondolsz?

– Hogy egy halott ember olyan helyekre is bejuthat, ahová egy üldözött ember nem.

A következő 10 napban titokban Xalapába utaztak.

Julián földbirtokosa ruháit egy beteg kereskedő ruháira cserélte. Szakállt növesztett, és arcát egy egyszerű kalap alá rejtette.

Útközben üldözték őket.

Esteban által küldött három férfi majdnem utolérte őket egy híd közelében.

Isabel és Julián letértek az útról, egy viharban átkeltek egy kávéültetvényen, és egy elhagyatott kápolnában rejtőzve töltötték az éjszakát.

Ott, átázva és kimerülten, Julian megkérdezte:

– Miért kockáztatod az életed értem?

Izabella hallgatott.

Végül így válaszolt:

– Apám 22 évig egy befolyásos családnál dolgozott. Amikor felfedezte, hogy földet lopnak a parasztoktól, megpróbálta feljelenteni őket. Azzal vádolták, hogy hamisít.

– Elítélték?

– Mielőtt tisztára mossa a nevét, meghalt.

Isabel nézte, ahogy az eső esik a kápolna előtt.

–Azóta megtanultam, hogy az igazságnak nincs sok haszna, ha későn érkezik.

Julian ekkor értette meg, hogy a nő nem pénzért gyűjtötte össze.

Nem engedelmességből.

Egy újabb igazságtalanságot látott benne, amit nem engedett érvényesülni.

Amikor megérkeztek Xalapába, Don Ignacio Cárdenas meglepődve látta, hogy él a férfi, akit Veracruz fele halottnak hitt.

De a legnagyobb meglepetés másnap ért.

A bíró felfedte, hogy ki küldte a névtelen levelet.

Teresa Valderrama volt az.

Julian anyja.

Julian érezte, ahogy elillan a levegő a szobából.

– Az édesanyám 8 hónapja meghalt.

Don Ignacio elővett egy levelet.

– Nem sokkal azelőtt írta.

Teresa felfedezte, hogy Estebannak és Leandronak hatalmas adósságai vannak fogadásokból, lovakból és elveszett tárgyakból.

Véletlenül kihallgatott egy beszélgetést is köztük és Dr. Villaseñor között.

Nem volt elég bizonyítékom.

És tudtam, hogy haldoklom.

Ezért írt a bírónak.

Az utolsó oldalon egy mondat állt, amelyet a legidősebb fiához intézett:

„Ha Julián valaha is olvassa ezt, mondd meg neki, hogy bocsásson meg egy anyának, amiért nem látta meg hamarabb, hogy mivé váltak a többi gyermekei.”

Julian a szökése óta először sírt.

Ellenállt a méregnek.

Az üldöztetés.

Testvérei árulása.

De ezek a szavak összetörték azt, amit semmi más nem tudott megtörni.

Két nappal később megkezdődött a meghallgatás Julián Valderrama hivatalos halottá nyilvánításáról.

A szoba tele volt.

Esteban feketébe volt öltözve.

Leandro is.

Dr. Villaseñor mögöttük ült.

Ügyvédje elmagyarázta, hogy Julián több mint 3 hete eltűnt, halálos betegségben szenved, és valószínűleg egy zavartsági epizód során zuhant a tengerbe.

Esteban még egy zsebkendőt is a szeméhez szorított.

„A bátyám sokat szenvedett” – jelentette ki. „Csak nyugalmat akarunk neki adni, és megvédeni a család vagyonát.”

A bíró hallgatott.

Aztán megkérdezte:

– Van valaki, aki ellenezni kívánja a halottnak nyilvánítást?

A hátsó ajtó kinyílt.

A tárgyalások abbamaradtak.

Julian belépett.

Nem viselt szökevényruhát.

Kifogástalan fekete öltönyt, fényes csizmát és apja pecsétgyűrűjét viselte.