1. RÉSZ

– Ha a fiam másik nőt talál, az azért lesz, mert nem tudod, hogyan bánj azzal, amid van – mondta Carmen, miközben Isabel kicserélte apósa húslevesfoltos szalvétáját.

Senki sem hagyta abba az evést.

Álvaro nővérei mosolyogtak. Álvaro tovább nézegette a telefonját az asztal alatt. Csak Ernesto, aki a szélütése óta alig tudott megszólalni, emelte fel a kezét, és nyúlt menye ujjai után.

Isabel nem sírt. Elmosogatta a mosogatnivalókat, és visszament a konyhába.

Huszonnégy embernek készített ételt abban a majadahondai faházban. Carmen apja halálának évfordulója volt, egy összejövetelhez vászonterítőre, házi készítésű krokettre és egy reggel 6 órától elérhető menyre volt szükség.

Három évig éltem ott.

Eleinte a költözés csak átmeneti volt. Ernestónak segítségre volt szüksége, Álvaro pénzt akart megtakarítani, és Ernesto gyászidőszakon ment keresztül, ami miatt túl gyenge volt ahhoz, hogy vitatkozzon.

Az apját, aki valladolidi tanár volt, azzal vádolták, hogy sikkasztott egy iskolai egyesülettől származó pénzt. Isabel jogi szakosodást folytatott Londonban, amikor apja megbetegedett. Túl későn tért vissza ahhoz, hogy elbúcsúzzon.

Hónapokkal később rendezték a számlákat. Az apja semmit sem vitt el.

De mindig ugyanazzal a gondolattal ébredt: tudta, hogyan kell megvédeni az idegeneket, és nem volt ott, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

Álvaro ekkor jelent meg.

– Pihenhetsz nálam – ígérte neki.

Izabella összekeverte a menedék iránti igényt a szeretettel.

Elhagyta az irodát, és folyamatosan halogatta a visszatérését. Először, amíg Ernesto jobban nem lesz; aztán, amíg be nem fejeződik egy felújítás; végül, amíg senkinek sem kell már semmi.

Az a nap sosem jött el.

A férje tudta, hogy jogot tanult, bár úgy mutatta be, mint aki „segített a papírmunkában”. A családja sem kérdezősködött. Megelégedtek azzal, hogy kivasalták az ingeit, és készen áll a pirulatartója.

Azon a délutánon Isabel hibát követett el, amikor Carmentől kért támogatást.

A közös számla nyugtái között hotelszoba-foglalásokat talált. Később Álvaro bevallotta, hogy hónapok óta egy másik nővel járt.

– Ne csinálj jelenetet. Mostanában mindennel gond van.

Az anyja ezt a vallomást váddá változtatta Isabel ellen az egész család előtt.

A konyhában, miközben a csapból folyt a víz, ami már-már elfojtotta a lélegzetét, Isabel a kezeit nézegette. Nem emlékezett rá, mikor hagyta abba a testápoló vásárlását, miközben ellenőrizte, hogy mindenkinek van-e elég a kedvenc samponjából.

Aztán megszólalt a csengő.

A postás egy vastag, neki megcímzett borítékot hozott.

Benne egy esküvői meghívó és egy kézzel írott üzenet volt.

„Bárcsak itt lennél. Hiányzik a bűntársam.”

Gabriel aláírása volt rajta, egy korábbi kolléga az irodából. Három éven át folyamatosan születésnapi jókívánságokat küldött neki, még akkor is, amikor a nő csak röviden köszönte meg őket.

Izabella egész nap először elmosolyodott.

Aztán felolvasta a menyasszony nevét.

Patricia Sanz.

Ismerte ezt a nevet. Álvaro mondta, miközben elmagyarázta, hogy a viszonyuk nem fontos. Felismerte az arcot a meghívóval mellékelt kis fényképen is: az a nő volt, aki a szállodából származó képen ölelgette őt.

Az ebédlőből Carmen kiordította, hogy nincs több kávé.

Izabella mozdulatlan maradt.

A nő, aki a férjével hált, 12 nap múlva feleségül akart menni Gábrielhez.

És valaki épp most hívta meg, hogy üljön le a tanúk közé.

2. RÉSZ

Isabel elhatározta, hogy beszél Gabriellel az esküvőre, de ölelések, családtagok és kamerák közepette nem talált rá módot.

Amikor Patricia felismerte, megszorította a poharat.

Másnap Isabel írt Gabrielnek, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Mielőtt választ kaphatott volna, megérkezett egy újabb üzenet.

„Patricia vagyok. Először velem fogsz beszélni.”

Egy Chamberí-i kávézóban találkoztak. Isabel bekapcsolta a mobiltelefonja felvevőjét, mielőtt leült.

– Álvaro azért jött velem, mert nem tudtad magad mellett tartani – mondta Patricia. – És ha beszélsz Gabriellel, mindenkinek elmondom, hogy megszállottan rajongsz érte.

Isabel szégyellte magát, amiért nem szólt hamarabb. Gabriel kísérte el, hogy összeszedje apja holmiját, amikor Isabel alig bírt megtartani egy dobozt.

„Kész vagy?” – kérdezte.

Patricia elmosolyodott, meg volt győződve a győzelemről.

Azon az estén Isabel kinyitotta az évek óta kerülgetett e-mailt, és írt volt főnökének, Andrés Beltránnak.

„Segítségre van szükségem. Ezúttal nekem szól.”

Szombatra szerveztek egy látogatást.

Amikor Andrés megérkezett a faházhoz, Carmen a konyha felé mutatott.

– Takarít. Valami üzleti ügyben jött?

Felismerte Isabelt a mosogató mellett.

– Azért jöttem, hogy megtaláljam azt az ügyvédet, aki megakadályozta egy 800 alkalmazottat foglalkoztató cég bezárását.

Álvaro abbahagyta a mosolygást.

Isabel megtörölte a kezét, és felvette az előkészített mappát.

A férje felismerte a fenti dokumentumot.

– Honnan szedted ezt az írást?

3. RÉSZ

Isabel a mellkasához szorította a mappát.

– Abból a fiókból, ahol a bérleti díj számlákat tartjuk.

Álvaro előrelépett, de megállt, amikor Andrés mellette maradt.

– Nem úgy néz ki.

– Akkor majd lesz magyarázat.

Carmen felváltva nézett a fiára és a látogatóra.

– Elnézést, félreértés történt. Isabel sosem mondta, hogy fontos személy.

Andrés kinyitotta a száját, de Isabel szólalt meg először.

–Mondtam, hogy aludnom kell, pedig három egymást követő éjszaka Ernesto mellett ébredtem. Úgy tűnt, téged sem érdekel.

A nappaliból kanál csapódásának hangja hallatszott. Az apósa ébren volt.