Isabel bejött elbúcsúzni. Elmagyarázta, hogy elmegy, és hogy Carmen felírta a gyógyszerlistáját. Ernesto kezet rázott vele.

Mielőtt átlépte a küszöböt, a kötényét egy székre tette.

Álvaro követte a folyosóra.

– El fogod hagyni a családomat egy vita miatt?

– Apádnak felesége és három gyermeke van. Szükségem van valakire, aki gondoskodik rólam.

Azon az éjszakán egy régi, irodai barátjánál aludt. 5:40-kor ébredt fel, meggyőződve arról, hogy elfelejtett egy kötelezettséget. Több percbe telt, mire rájött, hogy ágyban maradhat.

Nem tudta megtenni. Leült az ágyra és sírt.

Reggel Andrés bemutatta őt Mercedesnek, egy családi ügyvédnek.

Isabel azt képzelte, hogy elviselhetetlen lenne elmesélni a történetét egy kollégája előtt. Szégyellte magát, hogy olyan dokumentumokat írt alá, amelyeket bármelyik ügyfél számára átvizsgált volna.

Mercedes nem kérdezte meg tőle, hogyan csaphatta be.

Megkérdezte tőle, hogy van-e biztonságos helye, ahol aludhat.

Aztán szétterítették a papírokat az asztalon.

Mielőtt férjhez ment, Isabelnek volt egy lakása Valladolidban, amelyet apjától örökölt, és egy lakása Madridban, amelyet munkás évei alatt vásárolt. Álvaro felajánlotta, hogy kezeli a bérleményeket, amíg felépül.

Korlátozott felhatalmazást írt alá bizonyos eljárásokra. Most olyan dokumentumok jelentek meg, amelyek látszólag kiterjesztették azokat a hatásköröket és intézkedéseket, amelyeket soha nem hagyott jóvá.

– Ez az aláírás nem az enyém – mondta, és egy másolatra mutatott.

Mercedes a megfelelő csatornákon keresztül kérte az eredeti dokumentumokat. Információkat kért az ingatlanokról is, és előkészítette a szükséges lépéseket a további tranzakciók megakadályozására, amíg a helyzet tisztázása folyamatban van.

Nem ígérte, hogy minden hamarosan megoldódik.

Ez az őszinteség jobban megnyugtatta Isabelt, mint bármilyen garancia.

A számláik áttekintése során olyan bérleti bevételt találtak, amely végül egy Álvaróhoz köthető cég költségeit fedezte.

Izabella a képernyőt bámulta.

Emlékezett egy délutánra, amikor pénzt kért a szemüvege megjavítására. A férje azt mondta neki, hogy össze kell húzniuk a nadrágszíjat.

Ugyanazon a napon kiküldték az áthelyezési kérelmet Patriciának.

Isabel arrébb tette a számítógépet.

– 10 percre meg kell állnom.

Mercedes becsukta a mappát. Nem próbálta meg a fájdalmát hasznos energiává alakítani. Várt.

Gábriel aznap délután felhívott.

Patricia azt mondta neki, hogy Isabel krízisen megy keresztül, és összezavarja az embereket. Azonban a szót kérő üzenet megérkezett a magyarázat előtt.

Ez gyanússá tette.

Egy padon találkoztak a régi iroda közelében. Isabel csak azt hozta magával, amit fel tudott mutatni anélkül, hogy kitalált volna valamit vagy hiányosságokat pótolt volna: a közös számlán lévő tartalékokat, az üzeneteket, amiket Álvaro küldött neki, beismerve a kapcsolatot, és a beszélgetést a menzán.

– Szólnom kellett volna az esküvő előtt.

Gábriel továbbra is a cipőjét bámulta.

-Igen.

Isabel védekezés nélkül elfogadta a szót.

– Lefagytam. Nem akartam, hogy így láss. Aztán arra gondoltam, hogy talán vége, és tévedtem.

– És vége volt?

Megrázta a fejét.

Gabriel meghallgatta a felvételt. Amikor meghallotta, hogy Patricia azzal fenyegetőzik, hogy megszállott nőként ábrázolja, levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemét.

– Egyedül kell lennem.

Izabella felkelt.

Semmilyen ölelés nem oldhatta volna meg a helyzetet. Neki is joga volt megbántani a hallgatása miatt.

Több hétig nem beszéltek újra.

Patricia viszont többször is felhívott. Először magyarázatot követelt, majd elmondta, hogy Álvaro biztosította arról, hogy vége a házasságuknak.

Izabella egyetlen üzenettel válaszolt.

„Ne keress meg többé.”

Megtartotta a hívásokat és az azokat követő üzeneteket. Mercedes gondoskodott a határ hivatalos közléséről.

Gabriel végül elvált Patriciától, miután magától felfedezte, hogy a lány az esküvő után még mindig látja Álvarót.

Nem csinált nyilvános jelenetet. Összeszedte a holmiját és elment.

Eközben a vagyonfelülvizsgálat egy másik ajtót is megnyitott.

Az Isabel által jogosan megtekinthető számlák között szerepeltek a férje cégének beszállítóitól kapott kifizetések is. Néhány leírás nem egyezett meg a nyújtott szolgáltatásokkal.

Emlékezett nevekre, félbeszakított beszélgetésekre és számlákra, amiket Álvaro „korrekcióknak” nevezett.

Ezt az információt átadta az ügyvédeinek.

–Nem akarom, hogy a válásom egy dühből felhozott vádaskodássá váljon.

– Akkor maradunk annál, ami ellenőrizhető – válaszolta Mercedes.

A cég megkapta a jelzéseket, és független vizsgálatot indított.

Hónapok teltek el. Dokumentációkat kértek, és egész napok teltek el hír nélkül. Isabel megtanulta, hogy ne telefonon mérje a felépülését.

Végül a cég elmozdította Álvarót a feladataiból. A felülvizsgálat során feltártak olyan szerződéseket, amelyeket egy hozzá kapcsolódó beszállítónak ítéltek oda, valamint olyan munkákért járó kifizetéseket, amelyeket nem lehetett ellenőrizni.

A vállalat a megállapításait továbbította tanácsadóinak a megfelelő intézkedések megtétele érdekében.

Ez a kérdés még nyitott volt, amikor a válást véglegesítették.

Isabelnek nem kellett egy mondat az élete minden aspektusáról ahhoz, hogy másképp kezdjen élni.

Fokozatosan visszatért a munkába. Andrés rövidebb munkaidőt ajánlott neki, amíg felfrissíti a készségeit és visszarázódik a mindennapokba.

Az első reggelén 40 percbe telt megírni egy egyszerű e-mailt.

Kitörölt volna minden olyan kifejezést, amely túl határozottnak tűnt számára.

Egy kolléga jött oda a kávéval.

—Írhatod azt, hogy „Szükségem van a dokumentációra”. Nem kell bocsánatot kérned a kéréséért.

Izabella váratlanul felnevetett.

Aztán sírt egy kicsit a fürdőszobában, majd visszament az asztalához.

Terápiába is kezdett. Hosszú ideig úgy mesélte apja történetét, mintha az bizonyíték lenne ellene.

Egyik délután a terapeuta megkérdezte tőle, mit kért volna tőle, ha láthatta volna abban a faházban lakni.