Isabelnek eszébe jutott, ahogy alufóliába csomagolt egy szendvicset, hogy időpazarlás nélkül tanulhasson.

–Hogy ennie kellene. Hogy aludnia kellene. Hogy abba kellene hagynia a büntetésemet.

Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondta.

Carmen házában eközben a munkához elkezdtek tartozni nevek, beosztások és számlák.

Segítőket fogadtak Ernesto mellé. A lányok vitatkoztak a találkozókról, és Álvaro rájött, hogy az ételvásárlás nem jelent meg az asztalon a vacsora miatt.

Carmen felhívta Isabelt, hogy megkérdezze tőle, hol tartja a lepedőket.

– A folyosói szekrényben.

– Eljöhetnél, és elmagyarázhatnál nekünk néhány dolgot.

– A kék mappában vannak leírva. Minden mást neked kell elintézned.

Hevesen vert szívvel tette le a telefont.

A határok felállítása továbbra sem ment könnyen számára. Ennek ellenére meghúzta őket.

Hónapokkal később Carmen kérte, hogy találkozhasson vele az irodában.

Egy táskával a térdén lépett be, és várta, hogy a recepciós szólítsa. Isabel egy kis szobában fogadta, Andrés és tanúk nélkül.

„Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem” – kezdte. „Ha tudtam volna mindent, ami vagy…”

Isabel abbahagyta a toll mozgatását.

Carmen meghallotta saját szavait, és lesütötte a tekintetét.

– Rosszul mondom.

-Igen.

Hosszú csend következett.

– Amikor megtudtad Álvaro mije történt, téged hibáztattalak. Könnyebb volt nekem, mint beismerni, mit tett a fiam.

Izabella nem válaszolt azonnal.

Ez volt az első bocsánatkérés, ami nem azzal kezdődött, hogy őt tették felelőssé.

– És hagytam, hogy a lányok nevetjenek – tette hozzá Carmen. – Én is.

– Mert azt hitted, annyira szükségem van arra a házra, hogy soha többé nem fogok elmenni onnan.

Kármen bólintott.

Aztán megkérdezte, hogy látja-e még valaha Ernestót.

Izabella az ablak felé nézett.

–Majd én döntök vele és azzal a személlyel, aki gondoskodik róla. Ez nem lesz módja annak, hogy újra összejöjjünk Álvaróval.

-Értem.

Amikor felkelt, Carmen nem kért ölelést.

Isabel jobban értékelte ezt az apró gesztust, mint az összes magyarázatot.

A válóper a vagyonfelmérés mellett haladt előre. A dokumentáció és az aláírások vizsgálata megerősítette, hogy Isabel bizonyos tranzakciókat nem engedélyezett.

Visszaszerezte az irányítást az ingatlanjai felett. A pénzátutalásokat beépítették a megfelelő követelésekbe, anélkül, hogy aláírás rendezte volna a fennálló kérdéseket.

Az utolsó beavatkozás napján Álvaro a folyosón várta.

– Szólhattál volna, hogy vissza akarsz menni dolgozni.

Isabel régimódi fáradtsággal nézett rá.

–Megmondtam. Azt mondtad, hogy az apádat nem hagyhatod egyedül.

Lesütötte a szemét.

– Kérhettünk volna segítséget.

– Én is ezt mondtam neked.

Álvaro most először nem talált olyan verziót az eseményekről, amelyben a nő hallgatott, és ő egyszerűen nem tudott róla.

Isabel elment, mielőtt a férfi megpróbált volna neki egy másikat kínálni.

Gábriel ősz elején ismét írt neki.

„Egy kávé? Esküvő nem lesz.”

Az iroda közelében találkoztak. A munkáról beszélgettek, és arról, milyen furcsa érzés újra valakinek vásárolni.

Miközben búcsúzott, ezt mondta:

– Még mindig úgy gondolom, hogy hamarabb kellett volna figyelmeztetned.

-Én is.

– De örülök, hogy végre elmondtad az igazat.

Ezúttal megölelték egymást.

Nem ígértek egymásnak semmit. Elég volt a barátság visszaszerzése.

A következő szombaton Isabel meglátogatta Ernestót. Megbeszélte az időpontot a gondozójával, és magával hozott egy albumot Valladolidról.

Lassan nézegette a képeket. Amikor egy térre ért, egy teraszra mutatott, és sikerült kimondania:

-Kávéház.

– Ha jobb lesz az idő, keresünk valami hasonlót.

Ernesto elmosolyodott.

Mielőtt elindult, Isabel megszokásból megigazította a párnát. Aztán levette a kezét. A gondozó ott volt, figyelmes, és biztosította, hogy gondtalanul távozhat.

A folyosón pirított hagyma illata terjengett.

Isabel egy pillanatra késztetést érzett, hogy bemenjen a konyhába, és megkérdezze, mi hiányzik.

Kinyitotta a bejárati ajtót.

A lakásában egy kis asztal várta az ablaknál. Ott hagyott egy kész omlettet és egy nyitott könyvet. Semmi rendkívüli, kivéve, hogy ez a délután teljes egészében az övé volt.

Vacsora előtt elővette a ballagási fényképét egy dobozból. Az apja mellette állt, és a kezében tartotta a táskáját, hogy megmutathassa az oklevelét.

Évekig csak azt láttam azon a képen, akin nem tudtam időben segíteni.

Most vette észre a mosolyát.

Letette a fényképet a polcra, és közelebb húzta a székét az asztalhoz.

Az étel még meleg volt.

Isabel meg sem várta, hogy bárki befejezze, és nekilátott a vacsorának.