1. RÉSZ

– Tizenhét hívás, asszonyom? Igen, láttam őket… de azt hittem, megint túlzok.

Ez volt az első magyarázat, amit a férjemtől hallottam, miután az ötéves fiunk meghalt, és őt kerestük.

Mateo este 11:47-kor abbahagyta a légzést egy dél-mexikóvárosi kórház gyermek intenzív osztályán. Majdnem tizenkét éve dolgoztam sürgősségi ápolóként. Láttam embereket meghalni. Fogtam idegenek kezét, vigaszt nyújtottam családtagjaimnak, és megtanultam továbblépni, amikor körülöttem minden szétesett.

De semmi sem készített fel arra, amit hallottam:

—Halál időpontja: 23:47.

A fiamnak még mindig a hóna alatt lógott a plüss elefántja.

– Anya… apa már jön?

Ezt kérdeztem magamtól kevesebb mint egy órával azelőtt.

Hazudtam neki.

– Igen, szerelmem. Apa már úton van.

Tizenhétszer hívtam Alejandrót.

Egyetlen szóra sem válaszolt.

Amikor Mateo meghalt, felhívtam az egyetlen férfit, akiről tudtam, hogy soha nem hagyná figyelmen kívül a hívásomat: az apámat.

Ernesto Valdés közel harminc évig volt szövetségi ügyész. Több ellenséggel, mint baráttal vonult nyugdíjba, ugyanakkor olyan hírnévvel, amelyet nehéz volt megkérdőjelezni.

–Apa… Mateo elment.

Két másodpercnyi csend következett.

– Ne mozdulj, jövök már!

Alejandro hajnali 2:20-kor jelent meg.

Drága kabátot viselt, a haja kócos volt, és egy női parfüm illata áradt belőle, amit azonnal felismertem, mert határozottan nem az enyém volt.

„Lemerült a telefonom” – mondta. „Most láttam az üzeneteidet.”

Apám, aki épp akkor érkezett, nem válaszolt. Csak egy apró rúzsfoltot vett észre az ing ujján.

Alejandro észre sem vette.

Négy nappal később eltemettük a fiunkat.

A mise alatt mindenki előtt sírt. Mateo dinoszauruszairól beszélt, arról, hogyan rohangált a házban, és mennyire élvezte, amikor azt mondta: „Szeretlek, apa”.

Az emberek sírtak.

Csak őt figyeltem.

Mert a temetés alatt háromszor is megnézte az óráját.

Ugyanazon az estén, miután eltemette a fiunkat, Alejandro bejelentette:

– Be kell mennem az irodába. Holnap lezárunk egy fontos üzletet.

-Ma?

–Nem mindannyian tudjuk megállítani az életünket, Mariana.

Elment.

És nyolc év házasság után először úgy döntöttem, hogy követem őt.

A teherautója nem Santa Fe felé ment, ahol az irodája volt.

Polanco felé indult.

Láttam, ahogy belép egy luxushotelbe.

Várjon.

Negyven perccel később kilépett a liftből egy szőke, elegáns, talán harmincéves nő kíséretében. A nő a mellkasára tette a kezét. Alejandro odalépett hozzá, és valamit a fülébe súgott.

A nő nevetett.

A férjem elmosolyodott.

Ugyanaz a férfi, aki órákkal korábban fehér rózsát dobott a fiunk koporsójára, most boldognak tűnt.

Elővettem a mobilomat.

Készítettem egy fényképet.

Aztán egy másik.

És még egy.

Amikor visszatértem apám házába, Ernesto a nappaliban ült.

Odaadtam neki a telefont.

Szó nélkül nézte a képeket.

Aztán felemelte a tekintetét.

– Tudni akarod, hogy valójában ki a férjed?

Bólintottam.

Apám otthagyta a mobiltelefonját az asztalon.

– Akkor még nem fogunk szembeszállni vele. Először is nyomozni fogunk.

Három nappal később egy igazságügyi könyvelő olyan dokumentumokat tett elém, hogy még azt is elfelejtettem, hogyan kell lélegezni.

Több millió peso értékű kölcsönök.

A nevemre nyitott kártyák.

A hamisított aláírásom.

Második jelzálog a házunkra.

És valami rosszabb.

Sokkal rosszabb.

Mateo halála előtt négy hónappal Alejandro hagyta, hogy lejárjon a szívkezeléseit fedező magán egészségbiztosítása.

A bónuszpénz nem tűnt el.

Végül sportfogadásnál, kaszinóknál és pókerplatformoknál kötött ki.

– Azon az éjszakán, amikor Mateo meghalt – mondta a könyvelő –, a férje száznyolcvanezer pesót vett ki.

Fáztam.

-Szóval így?

Apám elém csúsztatott egy újabb papírlapot.

-Kaszinó.

Megnéztem a mozgás idejét.

Este 9:16-kor.

Míg én próbáltam életben tartani a fiunkat, Alejandro szerencsejátékozott.

És amikor Matthew haldokolni kezdett, nemcsak a tizenhét hívásomat látta.

Egyenként elhallgattatta őket.

De még mindig ki kellett derítenem, hogy ki volt vele azon az éjszakán… és hogy a saját családomból ki segített neki évek óta mindent eltitkolni.

2. RÉSZ

A szállodában lévő nőt Sofia Alcazarnak hívták.

Harmincegy éves. Pénzügyi elemző. Az egyik legbefolyásosabb partner lánya abban az alapban, ahol Alejandro dolgozott.

De Zsófia nem az első volt.

Három korábbi nőt találtunk.

Az egyiküket kirúgták, miután megpróbált véget vetni a kapcsolatának Alejandróval. Egy másik pénzt kapott egy titoktartási megállapodás aláírásáért. A harmadik pedig eltűnt a pénzügyi szektorból, miután fenyegetéseket kapott.

Mind ugyanazt a nevet említették.

Beatriz Robles.

Az anyósom.

Amikor ezt meghallottam, megértettem, miért került ki Alejandro mindig sértetlenül.

Az anyja minden rendetlenséget eltakarított.

Két héttel a temetés után visszatértem a házunkba, hogy kivegyem a dokumentumokat az irodai széfből.

Alejandro megérkezett, miközben én a papírokat néztem.

Beatriz mögöttük jött.

– Tudtam, hogy végül ásni fogsz – mondta. – Az elutasított nők mindig kiszámíthatóak.

– Az unokája meghalt, miközben a fia egy kaszinóban volt, majd később egy másik nővel.

Beatriz még csak pislogni sem mert.

Alejandro, igen.

– Mateo azért halt meg, mert beteg volt – felelte. – Ne játsszátok az áldozatot!

Azt hittem, félrehallottam.

– Mit mondtál az előbb?

– Mindig beteg volt. Ragaszkodtál hozzá, hogy úgy bánj vele, mint egy normális gyerekkel.

Legszívesebben megütöttem volna.

Nem én tettem meg.

Anyósom elmosolyodott.

– Ennyi. Uralkodj az indulataidon. Ez a te érdekedben.

Elővett egy mappát.