– A bátyád biztosan megőrült volna érted – suttogta.

Kinéztem az ablakon, hogy senki ne lássa a sírást.

A tárgyalás hónapokkal később kezdődött.

Alejandrót nem Mateo közvetlen haláláért vádolták. Az orvosok egyértelműek voltak: a szívbetegsége és a légzési válsága okozta a szívmegállást, és senki sem állíthatta jogilag, hogy apja jelenléte megváltoztatta volna a kimenetelt.

Elfogadtam ezt az igazságot.

Nem kellett bűnt kitalálnia, hogy bebizonyítsa kegyetlenségét.

Alejandrót hamisítás, csalás, személyazonossággal való visszaélés, tiltott pénzügyi műveletek és a nyomozásból eredő egyéb bűncselekmények miatt indították eljárás.

Beatriz ellen illegálisan szerzett forrásokkal való műveletek, tanúk megfélemlítése, hamisítás és a nyomozás akadályozásával kapcsolatos cselekmények miatt emeltek vádat.

A vallomásom alatt Alejandro ügyvédje megpróbált tönkretenni.

– Valdés asszony, igaz, hogy két műszakban dolgozott?

-Igen.

– És Mateót mások gondjaira bíztad?

– Amikor dolgoztam, az apjával voltam, az apámmal, vagy megbízható munkatársakkal.

– Nem érzed úgy, hogy a karriered elvett időt a fiadtól?

Ránéztem.

– A munkám fedezte az orvosi ellátásának egy részét, míg az apja a biztosítására szánt pénzt játszotta el.

Az ügyvéd témát váltott.

Aztán megpróbálták felhasználni apám régi tokját.

– Megígérte apád, hogy elpusztítja Sándort?

– Apám dühös volt.

– Tehát elismeri, hogy bosszú volt.

– Bevallom, az egyik nagyapa dühös volt, amikor felfedezte, hogy a veje tizenhét hívást nézett végig, miközben az unokája haldoklott.

Csend.

– Bosszút akarsz?

Gondolkodtam, mielőtt válaszoltam.

–Azt akarom, hogy mindenki csak azért legyen felelős, amit tett. Semmi többért, semmi kevesebbért.

Zsófia később nyilatkozatot tett.

Elmagyarázta, hogy Alejandro azon az éjszakán többször is ránézett a képernyőre.

– Megkérdeztem tőle, hogy válaszolnom kellene-e.

— Mit válaszolt?

Zsófia mély levegőt vett.

– Ha tényleg komoly lenne, felhívnám az apját.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Soha nem hallottam még ezt a kifejezést.

Az ügyész megkérdezte:

– És mit tett ezután?

– Letette a telefont kijelzővel lefelé.

Apám megfogta a kezem.

Nem sírtam, amíg haza nem értem.

A többi nő több napon keresztül tett vallomást.

Voltak, akik majdnem egy évtizedet vártak.

Az egyikük olyat mondott, amit soha nem fogok elfelejteni:

–Nem Mariana miatt jöttem. Azért jöttem, mert nyolc évig azt hittem, hogy én vagyok a bolond. Most már tudom, hogy egy voltam a sok közül.

Alejandrót bűnösnek találták a vád alá helyezett főbb pénzügyi és hamisítási bűncselekményekben.

Tizenkét év börtönbüntetést kapott, pénzügyi kártérítés és szakmai korlátozások mellett.

Beatrizt külön tárgyaláson állították bíróság elé.

Nyolc év.

Vagyonának egy részét biztosítékként kezelték, másokat pedig pénzügyi kötelezettségeinek fedezésére használtak fel.

Amikor az ítélethirdetés után megláttam Alejandrót, elégedettségre számítottam.

Nem éreztem.

Csak arra gondoltam:

„Máté még mindig halott.”

Ezt egyetlen bíró sem adhatná vissza nekem.

Mielőtt elvitték volna, Alejandro a tekintetemet kereste.

—Mariana.

Nem válaszoltam.

-Sajnálom.

Ez a két szó túl későn jött.

Elég közel mentem ahhoz, hogy halljon.

– Nem bánod meg, hogy megtetted. Bánod, hogy vesztettél.

Az arca megváltozott.

Folytatás:

–Mateo élete utolsó napjáig apának hívott. Tizenkét éves leszel, hogy emlékezz rá, amikor szüksége volt rád, megláttad a nevét egy képernyőn, és úgy döntöttél, hogy van valami fontosabb.

Elmentem.

Soha többé nem látogattam meg.

Hónapokkal később az alap, ahol Alejandro dolgozott, pénzügyi megállapodást kötött több áldozattal.

A pénz egy részéből más családokkal együtt létrehoztam egy egyesületet, hogy támogassuk azokat a szülőket, akiknek krónikus betegségben szenvedő gyermekeik vannak, és problémáik vannak az egészségügyi ellátásukkal.

Egy kis emlékkertet is építettünk Mexikóváros külvárosában.

Ültettem egy tölgyfát Mateónak.

Alább egy egyszerű tányért helyeztünk el:

„Mateo Valdés. Öt év nevetés. Örökké velünk.”

Egyik reggel magammal vittem Emiliát.

Három hónapos voltam.

Apám bottal a kezében mögöttem sétált.

Leültem a fa elé, és átöleltem a lányomat.

– A bátyád volt – mondtam neki. – Mateónak hívták. Imádta a dinoszauruszokat, és azt hitte, hogy a brokkoli az óriások fája.

Ernesto elmosolyodott.

– És hajnaltól elalvásig kérdezősködött.

—Az is.

Emília megmozdította a kezét.

Most először tudtam egyszerre Mateóról beszélni és mosolyogni.

Apám mellém ült.

– Megbánod?

-Miről?

–Attól, hogy mindent a végéig vittem. Attól, hogy felfedtem magam. Attól, hogy oly sok mindent elveszítettem.

A tölgyfára néztem.

Elvesztette a házasságát.

Egy barát.

Hónapokig tartó munka.

Pénz.

A kép, amit a saját családomról alkottam.

De ezek a veszteségek egyike sem hasonlítható Matthew-hoz.

„Sajnálom, hogy nem láttam meg hamarabb, hogy ki is volt valójában Alejandro” – válaszoltam. „Sajnálom, hogy olyan emberekben bíztam, akik nem érdemelték meg. És minden egyes nap bánni fogom, hogy nem tudtam megmenteni Mateót.”

Lélegzett.

– De nem beszélni.

Apám bólintott.

-Akkor megérte.

– Nem. Máténak nem kellett meghalnia ahhoz, hogy valami „megérje”. Ezt nem értik az emberek.

Ernesto rám nézett.

-Igazad van.

Megcsókoltam Emilia homlokát.

–Csak annyit tettem, hogy eldöntöttem, miután elvesztettem őt, nem hagyom, hogy elvegyék tőlem az igazságot.

Mielőtt elmentünk, egy fehér rózsát hagytam a fa mellett.

A szél mozgatta az új leveleket.

Hónapokig hallottam az emberektől, hogy a történetem a bosszú története.

Soha nem éreztem így magam.

A bosszú azt jelentette volna, hogy el akarják pusztítani Sándort, még akkor is, ha ártatlan.

Csak azt akartam, hogy ne legyen érinthetetlen.