Négy testes, kifejezéstelen arcú cateringes vonult be a terembe. Nem a prémium oldalas fogást hozták. Egyenesen az egyes asztalhoz mentek, felkapták a fehér szarvasgombás rizottót tartalmazó ezüst chafing tálakat, és guruló kocsikra emelték őket.

Két pincérnő lépett oda az asztalhoz, átnyúltak Eleanor felháborodott kezei között, és simán felemelték a régi pezsgőspoharakat közvetlenül a vászonról.

– Elnézést! – sikította Eleanor elcsukló hangon, miközben megragadta egy pincér csuklóját. – Mit képzelsz, mit csinálsz?! Dobd ki azt az üveget! Az magántulajdonban lévő, évjáratos!

– Vegye le a kezét a botról, asszonyom! – parancsolta egy hideg, bariton hang.

A bálterem középső ajtaján Marcus Sterling, az igazgató lépett be. Mögötte négy közlegény, az Oakmont biztonsági tisztje vonult taktikai zakót viselve, kezüket szorosan összekulcsolva az övükön, rádióikból sercegtek a statikus zajok.

Marcus nem azzal a meghajló tisztelettudással járt, mint negyven perccel ezelőtt. Nehéz, sietség nélküli léptekkel haladt, mint egy kilakoltatási végzést végrehajtó férfi. Jobb kezében egy nehéz, élénk narancssárga vészmegaszófont tartott.

Megállt a színpad alján, és felnézett Chloe Vance-re, akinek úgy tátva maradt a szája, mint egy partra vetett halnak.

– Hölgyeim és uraim – dörögte Marcus Sterling hangja a megafonból, a nyers, mechanikus hangosítás megalázó tisztasággal visszhangzott a mahagóni falakról. – Elnézést kérek a zavarásért. Ez a zártkörű rendezvény azonban azonnali hatállyal véget ér.

A teremben döbbent, felháborodott suttogás tört ki. Több egyetemi kuratóriumi tag undorodva hátratolta a székét.

„Megőrültetek?!” – sikította Eleanor, miközben leszaladt a színpad lépcsőjén, dizájnercipői kétségbeesetten kopogtak a parkettán. „Én vagyok Eleanor Vance! Ő Dr. Chloe Vance! Hat hónapja foglaltuk le ezt a termet! Ki engedélyezte ezt a cirkuszt?!”

Marcus teljes, klinikai undorral nézett le Eleanorra. Nem halkította le a megafont.

„A ma esti gála főszerződését az AEGIS-09 számú vállalati számla garantálta, amelyet kizárólag Ms. Elena Vance vezetett ” – jelentette be Marcus a teljes bálteremnek, minden szótagot olyan tisztán kiejtve, hogy még a konyhai pincérek is megálltak figyelni. „Ms. Elena Vance egyoldalúan visszavonta az összes pénzügyi engedélyt, lemondta a vendéglátói szolgáltatást, és behúzta a vállalati biztosítékot. A Vance családnak nulla aktív hiteltartozása van a klubnál.”

Halott, fojtogató csend borult a Nagy Bálteremre.

Minden fej Eleanor felé fordult. Richard Vance megdermedt a székében, a kristálypohár kicsúszott az ujjai közül, és a keményfának csapódott, húszéves skót whiskyt fröcskölve a szabott nadrágjára.

„Elena?!” – Chloe hangja csattant fel a színpadról, élesen, rémülten, és mikrofon nélkül meztelenül. „Elenának semmije sincs! Ő egy fizetés nélküli hivatalnok! Ő egy senki! Én vagyok az orvos! Hívjátok a rendőrséget!”

– A rendőrség már készenlétben áll a parkolóőrségben, Dr. Vance – felelte Marcus a megafonon keresztül, szemei ​​olyanok voltak, mint a tört kovakő. – Mert három perccel ezelőtt ön, a szülei és a vendégei jogellenesen, fizetés nélkül foglaltak el egy magánterületet. Hivatalosan is birtokháborítást követnek el.

„Futtasd a kártyámat!” – sikította Eleanor hisztérikusan, miközben belevetette magát dizájner táskájába, és előhúzott egy fekete-ezüst American Express kártyát. Hevesen Marcus mellkasához nyomta. „Futtasd! Ötvenezer dollár van ezen a kártyán! Terheld meg! Terheld meg, amit akarsz, te szemtelen kis szolga!”

Marcus intett egy helyettes menedzsernek, aki felemelt egy vezeték nélküli mobilterminált.

Marcus elvette Eleanor kártyáját, és gyötrő lassúsággal lehúzta a mágnescsíkot.

Három másodpercig az egész terem visszatartotta a lélegzetét.

Ezután a terminál három hangos, átható hibajelzést adott ki, amelyek visszhangoztak a halotti csendben:
BÍP. BÍP. BÍP.

A kis digitális képernyőn élénkvörös betűkkel villogott: TRANZAKCIÓ ELUTASÍTVA. SZÁMLA TÚLFELVÉTEL. KAPCSOLATBA VEGYE A KIBOCSÁTÓ BANKOT.

– Elutasítottam – mondta Marcus simán. – Ahogy a másodlagos vízumát is, Mrs. Vance, mert a férje tanácsadó cégét hat perce felszámolták.

Eleanor arcából kifutott minden egyes csepp vér, és a romlott tej émelyítő árnyalatát öltötte magára. A kezei annyira remegni kezdtek, hogy elejtette bőr táskáját, arany púderekkel, rúzsokkal és leheletfrissítőkkel a padlóra szórva azokat.

– Ne… – nyöszörögte Chloe, és leejtette a kezét a pulpitusról. Doktori sapkája lecsúszott a fejéről, legurult a falépcsőn, és egy kiömlött bortócsában landolt. – Nem, nem, nem! Ez az én estém! Nem teheted ezt velem! Dean Holloway, mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy ki vagyok!

Dean Holloway, egy szigorú, hatvanas éveiben járó férfi, aki a főasztalnál ült, lassan felállt. Nem csodálattal nézett Chloe-ra. Hideg, taszító tekintettel nézett rá, mint aki rájön, hogy egy csaló karneváli mellékbemutatóra tévedt. Begombolta a szmokingját, intett a feleségének, és egyetlen szó nélkül hátat fordított a színpadnak.

A dékán utasítását követve az egész terem mozgásba lendült. Az egyetemi adományozók, a tanszékvezetők, az öt perce koccintásban részt vevő előkelő párok – mindannyian felkapták a kabátjukat, mélységes zavarukban elfordították a tekintetüket, suttogtak, gúnyolódtak, és sietve az oldalsó ajtók felé indultak, hogy elkerüljék, hogy a nevüket kapcsolatba hozzák a rendőrségi birtokháborítási feljelentéssel.

„Ürítsék ki a szobát!” – utasította Marcus a biztonsági egységét. „Kísérjék ki a nem fizető felet a hátsó kiszolgáló sikátoron keresztül. Ha nem hajlandók távozni, vegyék őrizetbe őket kereskedelmi célú lopás miatt.”

Két testes biztonsági őr lépett a színpadra, Chloe két oldalán. Az egyikük megfogta a csupasz könyökét, és határozottan elrántotta a pódiumtól.