„Vedd le rólam a kezed!” – sikította Chloe, miközben sarkával a padlóba rugdosta a sarkát, könnyei mély, fekete patakokat hömpölygöttek a vastag szempillaspirálján keresztül. „Elena! Az a nyomorult, féltékeny, ármánykodó szörnyeteg! Ő tette ezt! Tönkretette az életemet!”

Felkapta a telefonját a pulpitusról, ujjai kétségbeesett hisztériában csúszkáltak az üvegen, és a halott szobába üvöltött:

„Elena, vedd fel a telefont! Vedd fel a telefont, te szörnyeteg!”

5. fejezet: A felépülés csodája

Este fél 10-kor az OR-3 dupla ajtaja feletti kemény, bíborvörös fény hirtelen felvillant, sziszegett, majd elhalt.

Egy másodperccel később egy halvány smaragdzöld jelzőfény gyulladt ki a helyén: AZ ELJÁRÁS BEFEJEZŐDÖTT.

Olyan gyorsan ugrottam le a műtőpadról, hogy a bordáim vakító fájdalommal lüktettek, de a testem nem törődött vele. A műtőfolyosó határvonalához szorítva álltam, remegő kezekkel, mellkasom néma, rémült imáktól zihálva.

A pneumatikus ajtók sziszegve kinyíltak.

Dr. Harrison kilépett. Sebészeti felsője átázott az izzadságtól, papírsapkája hátratolta a homlokát, feltárva mély, lila kimerültséget a szeme körül. Sebészeti maszkját az álla alá húzta.

Nem tudtam megszólalni. Egy szót sem tudtam alkotni. Egyszerűen csak néztem a szemébe, keresve azt a mondatot, ami vagy megmenti az életemet, vagy örökre véget vet neki.

Dr. Harrison megállt tőlem fél méterre. Aztán arcának komoly, professzionális vonásai meleg, fáradt mosolyra enyhültek.

– Elena – mondta halkan, most először a keresztnevemen. – Túl van rajta.

Egy hang szakadt fel a torkomból – egy szakadozott, fojtott zokogás, ami az egész testemet megrázta.

– Súlyos törések voltak – magyarázta Dr. Harrison, miközben megnyugtatóan nyugtatta a vállamat. – A negyedik ágyéki csigolya egy darabja fél milliméteren belül elmozdult a hártyazsáktól. De a csontot szakadás nélkül sikerült mobilizálni. A gerincvelő teljesen tehermentesült. Titán stabilizáló rudakat helyeztünk az L3-as és az L5-ös gerinc mentén. Tíz perccel ezelőtt, miközben kijött a mély bénulásból, a lábai megrándultak. A motoros pályái beindultak. Maya járni fog, Elena. Futni fog. A kislányod teljesen felépül majd.

Egyszerűen felmondták a szolgálatot a lábaim.

Térdre rogytam a gyermekkórház hideg, steril linóleumára, arcomat véres kezeimbe temettem, és mély, nyers, megtörő hálával sírtam, ami lelkem minden zugát átjárta. Maya élt. Maya egész volt. A világegyetem megkímélte a babámat.

– Most viszik a gyermek intenzív osztályra – tette hozzá Dr. Harrison gyengéden, és intett egy nővérnek, hogy segítsen fel. – Húsz perc múlva leülhet az ágya mellé, amint a műtét utáni életfunkciói stabilizálódnak.

– Köszönöm – ziháltam, és a hangom elakadt a könnyeimben. – Köszönöm, Dr. Harrison… köszönöm.

Bumm! Bumm! Bumm!

Egy heves, ritmikus dübörgés törte meg a kórházi szárny szent csendjét.

A korlátozott folyosó végén, a gyermekosztály nehéz, biztonsági zárral ellátott dupla üvegajtajai mögött három alak csapkodott a hozzáférési panelnek, mint valami őrült fantomok.

Eleanor, Richard és Chloe voltak azok.

Groteszk paródiái voltak azoknak az arisztokratáknak, akiknek három órával ezelőtt adták ki magukat. Chloe zöld szaténruhája elszakadt az alján, ahol megbotlott a country klub lépcsőjén; bársony doktori csuklyája ferdén lógott a nyakában, mint egy garrote, arcát a lefolyó szempillaspirál és a takony fekete csíkjai borították. Eleanor drága selyemkabátja kigombolta, haja kócos és kócos volt a kinti esőtől, gyémántgallérja ferde. Richard beesettnek tűnt, és üveges, halott szemekkel meredt a telefonjára, mint aki végignézte, ahogy bankszámlája egyenlege a semmibe vész.

„Nyisd ki ezt az ajtót!” – sikította Eleanor a hangszóróból, hangja fémes reszelősséggé torzult. „Elena! Most azonnal nyisd ki ezt az ajtót! Tönkretetted a húgod életét! Megaláztál minket az egész város előtt! Az egyetem már vizsgálatot indított! Nyisd ki ezt az ajtót!”

Egy fiatal gyermekápoló rémülten hátrált az asztaltól, és a segélyhívó telefon után nyúlt.

– Semmi baj, Sarah – mondtam halkan, és letöröltem a könnyeimet. A hangom teljesen mozdulatlan volt. – Még ne hívd a rendőrséget. Engedd be őket a biztonsági előcsarnokon keresztül. Csak az előcsarnokon keresztül.

„Ms. Vance, birtokháborítást követtek el…”

– Tudom – mondtam. – Engedd be őket az üveg előcsarnokba. Majd én elintézem.

Lesimítottam a vérfoltos ingem elejét. Megigazítottam a farmerdzsekim gallérját. Egyenesen álltam, kiegyenesített vállakkal, és éreztem egy anya rendíthetetlen, gyémántkemény elszántságát, aki az imént látta, ahogy a lánya túléli a tüzet, szembenézve a dögevőkkel, akik megpróbáltak táncolni a füstben.

Két felfegyverzett kórházi biztonsági őr kíséretében, akik felrohantak a lépcsőházon, végigsétáltam a hosszú, világos folyosón az üveg előcsarnok felé.

A biztonsági őr kinyitotta a külső reteszt, így az ajtó mindössze tíz centiméterre nyílhatott, amit egy nehéz acél biztonsági lánc tartott szilárdan.

„Elena!” Chloe a rés felé vetette magát, ujjai a fémkeretet kapargatták, szeme kidülledt a mániákus, mérgező gyűlölettől. „Te rosszindulatú, féltékeny ribanc! Tudod, mit tettél?! A dékán elment! A kuratórium tagjai látták, ahogy a klub biztonságiai a sárba dobálják a holmijaimat! Az ösztöndíjamat lemondták! A tanszékvezető öt perce írt nekem – megvonják a posztdoktori ösztöndíjamat, mert a klub felhívta őket a lopás vádjával! Azért tetted ezt, mert féltékeny vagy, hogy PhD-m van, te pedig egy szánalmas egyedülálló anya vagy!”

Eleanor félrelökte Chloét, és mindkét tenyerével a biztonsági üveghez csapott, hangja fülsüketítő sikolyra torzult.