Egy merev ugróülésbe ültem bekötözve a vibráló helikopter hátuljában, a rotorok zaja még a zajszűrős fejhallgatómon keresztül is fülsiketítő volt. Nem tudtam megfogni a kezét. Csak azt tudtam nézni, ahogy a mellkasa mechanikusan emelkedik és süllyed, imádkozva bármelyik istenhez, aki meghallgatja, és mindent megígérve, amim még megmaradt, a túléléséért.

A pilóta éjjellátó szemüveggel repült, teljes mértékben műszerek segítségével navigált a veszélyes hegycsúcsok között, és minden egyes centiméternyi magasságért megküzdött a viharral.

Mire leszálltunk Zürich elsőrangú egyetemi kórházának kivilágított, hófödte tetejére, egy teljes gyermektüdőgyógyász csapat már várt a helikopterleszállóhelyen, leheletük zamatos volt a fagyos levegőben.

Leo hordágyát lerohanták a rámpán, egyenesen az intenzív osztályra. A nehéz, steril dupla ajtók becsapódtak mögöttük, egy nővér pedig felemelte a kezét, hogy ne kövessem őket.

Egyedül maradtam a csendes, steril, fényesen megvilágított folyosón.

Lecsúsztam a falon, és a térdemet a mellkasomhoz húztam. Az életéért folytatott közvetlen, rémisztő küzdelem véget ért. A lélegeztetőgép végezte a munkát. Lélegzett. A lehető legjobb kezekben volt.

Most pedig elkezdődött a következmények.

Zürichben majdnem hajnali 2 óra volt, ami azt jelentette, hogy Milánóban is ugyanekkora az idő.

Egy zöld műbőr széken ültem a várakozószárnyban, egy hungarocell bögrében érintetlen, langyos fekete kávéval a kezemben. A telefonom, ami órákig néma volt a repülés alatt, hirtelen fény és hang hallatszott.

FaceTime hanghívás volt egy ismeretlen olasz nemzetközi számról.

A képernyőt bámultam. Vettem egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsam a dobogó szívemet. Felvettem a hívást, szándékosan kihangosítottam a telefont, és az ölembe tettem a készüléket.

– Szia – mondtam halkan.

„Victoria! Victoria, válaszolj, te teljes pszihopata!” – sikította Harper hangja a pici hangszóróból.

Nem az az arrogáns, vihogó, pezsgőtől itató hang volt, amit a Sotheby’s aukciójáról hallott. Egy éles, hiperventiláló, teljes, hamisítatlan pánikszerű jajveszékelés volt. A háttérben zuhogó eső és dudáló autók hangja hallatszott.

– Szia, Harper! – ismételtem meg alig suttogó hangon, ami halkan visszhangzott a csendes kórházi folyosón.

„Mi a fenét csináltatok?!” – sikította, hisztérikusan zokogva, torkában elakadt a lélegzete. „A szálloda biztonsági szolgálata szó szerint elfogott minket a hallban! Még fel sem engedtek minket az emeletre! Lehozták a bőröndjeinket egy poggyászkocsival, a lábunk elé dobták őket, és kivezettek minket az üvegajtón! Lombardia hercege a társalgóban ült, és lefekvés előtt iszogatta az italt – látta az egészet! Nevetett rajtunk, Viktória! Mutatott és nevetett!”

– Biztos vagyok benne, hogy Őfelsége nagyon szórakoztatónak találta a parasztelőadást – válaszoltam simán, miközben lassan kortyoltam a szörnyű kávémat.

– Egyre rosszabb lesz! – jajdult fel Harper, a hangjában rekedt pánik hallatszott. – Az aukciósház a biztonsági szolgálatát küldte a szálloda halljába! Mivel csalásként jelentetted a banki átutalást a szövetségi hatóságoknak, mindenki szeme láttára elkobozták a kezemből a reneszánsz festményt! Szó szerint elrabolták! Azzal fenyegetőztek, hogy a csendőrség letartóztat minket nagy értékű lopásért!

Elképzeltem. A két nő, akik királyi családtagnak hitték magukat, a nedves, mocskos járdán álltak a fagyos olasz éjszakában, Louis Vuitton bőröndjeikkel körülvéve, teljesen és nyilvánosan száműzve az általuk oly kétségbeesetten imádott elit világából.

7. fejezet: A parasztműsor

– Mondtam, hogy szükségem van arra a pénzre, hogy megmentsem a fiam életét – jelentettem ki szánalomtól mentes hangon, keményen, mint az alpesi jég odakint. – Egy festményt választottál a tüdeje helyett. Szóval visszakértem a pénzem.

Beatrice hangja hirtelen közbeszólt, és elrántotta Harper kezéből a telefont. Pánikba esettnek, lélegzetvisszafojtva, és olyan mély rémülettől remegve beszélt, amilyet még soha, de soha ezelőtt nem hallottam tőle.

„Victoria, kérlek! Azonnal hagyd abba ezt a játékot!” – kiáltotta Beatrice. „Mindenhol érvénytelenítik a hitelkártyákat! Elsétáltunk egy olcsó hostelbe az utca túloldalán, hogy elmeneküljünk az eső elől, és a recepciós azt mondta, hogy a kártyákat nemzetközi csalás miatt jelölték meg! Megpróbáltuk ellenőrizni a hazafelé tartó járatainkat az alkalmazásban, de a légitársaság azt mondta, hogy a jegyek érvénytelenek! Nincs egyetlen eurónk sem készpénzben! Fagyunk az utcán!”

– Milánóban vagy, anya – javítottam ki hidegen, miközben a kórház kopott linóleumpadlójára néztem. – A világ divatfővárosában. Biztos vagyok benne, hogy találsz egy nagyon stílusos, dizájner lefolyórácsot, amin aludhatsz.

„Hagyd abba! Ne légy már ilyen bosszúálló!” – kiáltotta Harper a háttérben. „Hívd a légitársaságot! Vegyél nekünk jegyeket haza most azonnal! Itt ülök a bőröndömön egy koszos, nedves járdán, és az emberek bámulnak minket! Hogy jutunk vissza Chicagóba?!”

– Család – mondtam, és a hangom egy oktávval lejjebb ment, hideg, áthatolhatatlan véglegességgel, ami mindkettőjüket elnémította. – A család akkor bukkan fel, amikor egy gyerek fulladozik. A család nem mondja egy rémült anyának, hogy a fia „csak egy árva”, és pótolni lehet, miközben egy régi vászondarabbal próbálnak lenyűgözni egy férfit egy biztonsági hálóból.

„Pánikba estek! Nem gondolkodtunk tisztán! Ez egy életre szóló árverés volt, Victoria!” – kiáltotta Beatrice, és szánalmas kifogások özönlöttek belőle, ahogy végre felfogta a pusztulás mértékét.

– Én sem – hazudtam könnyedén. – Küldtem neked egy dollárt, Harper. Remélem, megkaptad az értesítést. Vegyél egy doboz zsírkrétát. Rajzold meg a saját remekművedet. Jó éjszakát a járdán!

„Viktória! Nem hagyhatsz itt minket! Nincs pénzünk! Hajléktalanok leszünk!”