– Mit tennél, ha éreznél valamit egy nő iránt… és ez bonyolult lenne?

Mateo oldalra nézett rá.

Házas?

-Nem.

-Ígért?

-Nem.

– Akkor te vagy a bonyolult, mint mindig.

Julian nézte, ahogy folyik a víz.

— A helyzet bonyolult.

-Ki az?

– Senki, akit ismersz.

Ez volt a legcsúnyább hazugság, amit valaha mondott. Mateo nem válaszolt, de a hallgatásának súlya volt. Olyan valaki hallgatása volt, aki gyanút dédelgetett, amit később kivizsgálhatott.

A gyanú hamarosan fokozódott.

A faluban Doña Mercedes, a cég boltjának tulajdonosa vette észre először. Miközben néhány szöget papírba csomagolt, egészen közömbös hangon megszólalt:

– Sokat jártál az Alvarado-házban.

– Mateo a legjobb barátom.

-Kutya.

– A kerítést meg kellett javítani.

-Kutya.

Julian összeszorította az állkapcsát.

– Szeretne mondani valamit, Mercedes asszony?

A nő átnyújtotta neki a csomagot.

– Kivéve, hogy Doña Rosario jó asszony. És ebben a városban a jó emberek mindig pletykák tárgyává válnak.

Julian görcsösen távozott, és az utcán összetalálkozott Mateóval.

– Úgy nézel ki, mint aki valami rosszat tett – mondta Mateo.

– Nem csináltam semmit.

-Még mindig.

Julián megállt.

— Mit jelent ez?

Mateo rámeredt.

– Ez azt jelenti, hogy Doña Mercedes akkor is a szemével beszél, amikor csukva van a szája. Mit mondott neked?

Julian hazudhatott volna újra. De látta a barátját, látta a 10 évnyi hűséget, és úgy döntött, hogy szembenéz a zenével.

– Azt mondta, hogy az édesanyád jó asszony.

Mateo mozdulatlan maradt.

Nem nevetett. Nem sikított. Nem ütött. Csak bámult rá, mintha egy láthatatlan darabka hirtelen a helyére kattant volna a fejében.

– Az anyám – mondta lassan.

Julian lesütötte a tekintetét.

– Mateo…

– Gyere vacsorázni.

-Hogy?

– Anyám mole de olla-t készített. Nem fogom egyedül megenni, miközben te az utcán haldokolsz a bűntudattól.

A vacsora volt Julian életének leghosszabbja.

Rosario a szokásos módon szolgálta fel a vakondot, meleg tortillákkal és szárított chilivel egy tányéron. Minden ugyanolyan volt, és semmi sem volt ugyanolyan. Mateo Julián minden mozdulatát figyelte. Julián kérés nélkül körbeadogatta a tortillákat, ahogy már százszor tette korábban. Hirtelen a tortillák körbeadogatása vallomásnak tűnt.

– Jó vakond – mondta Julian, kétségbeesetten várva valami normálisat.

Rosario felvonta a szemöldökét.

– Ugyanaz a régi vakond.

— Mindig jó.

Mateo köhögött, pedig nem volt beteg.

Rosario először az egyikre, majd a másikra nézett.

– Mi baj van kettőtökkel?

– Semmit – felelték egyszerre.

Letette a kanalat az asztalra.

-Rosszabb.

Két nappal később Mateo elvitte Juliánt a folyóhoz.

– Az anyám – mondta nyersen.

Julián nem szólt semmit.

– Ő 40 éves.

-Tudom.

– 22 éves vagy.

– Én is tudom.

– Gyerekkorod óta ismer téged.

– Tudom, Mateo.

–Levest főzött neked, amikor felrepedt a szemöldököd. Meghúzta a füledet, amikor őszibarackot loptál. Megtanított elolvasni a nyugtát, hogy ne csaljanak meg a piacon.

– Mindent tudok.

Mateo elhajított egy követ. Nem pattant le, hanem elsüllyedt.

– Vajon tudja ő?

-Nem.

– El fogod mondani neki?

Juliannak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Nem akarok senkit megbántani.

Mateo keserűen felnevetett.

– Ez nem válasz.

Julián ránézett.

„Nem fogok semmit tenni anélkül, hogy ne tudnád az igazságot. Eltitkolhattam volna előled, de nem akartam hazugsággá változtatni a barátságunkat.”

Mateo mély lélegzetet vett. A folyó tovább folyt, közömbösen a férfiak szenvedése iránt.

– Az apám volt a legjobb ember, akit valaha ismertem – mondta végül. – Amikor meghalt, anyám életben maradt, de valami kiment belőle. Négy éve figyelem, ahogy úgy dolgozik, mint egy öszvér, és úgy alszik, mint egy fatörzs. Ha te vagy az oka annak, hogy újra mosolyog… Nem tudom, hogy gyűlölhetlek-e ezért.

Julian érezte, hogy valami ég a szeme mögött.

– Nem akarok tőled semmit elvenni.

-Akkor ne bántsd őt.

-Soha.

– Ne úgy ígérd, mint egy szerelmes férfi. Ígérd meg, mint a barátom.

Julian kinyújtotta a kezét.

-Megígérem neked.

Matthew átölelte. Ez nem teljes megbocsátás volt. Valami nehezebb: a megértés kezdete.

De az emberek nem értették.

November végén Don Evaristo Landa, egy gazdag özvegyember és uzsorás látogatni kezdte Rosariót. Viaszos bajusza, drága mellénye és hamis pénzre emlékeztető tekintete volt. Pénzt adott kölcsön Estebannak, mielőtt meghalt, és bár Rosario szinte mindent visszafizetett, Evaristo folyamatosan megjelent papírokkal, kamatokkal és gyengéd fenyegetésekkel.

„Egy nőnek egyedül kell védelem” – mondta neki egy délután, miközben meghívatlanul ült a konyhájában.

Rosario nem kínálta meg kávéval.

–Egy nőt egyedül kell nem kirabolni.

Evaristo elmosolyodott.

–Feleségül vehetnélek. Megspórolnád a vagyont és a pletykákat.

– Inkább elveszíteném a földet.

A férfi felállt, vörösen a sértett büszkeségtől.

– Vigyázz, Rosario. A föld nem a nagyképűségre hallgat. A dokumentumokra.

Azon az estén Rosario egy cetlit talált az ajtó alatt: ha nem fizet ki egy lehetetlen összeget 30 napon belül, Evaristo igényt tart a ranch felére.

Amikor Julián megtudta, bement a városba, hogy eladja a lovát, a szerszámait, sőt még az ezüstérmet is, amit a nagyapjától örökölt. Mateo megállította a bolt előtt.

– Nem fogod ezt úgy megoldani, mint egy olcsó, átlagos hős.