– Nem bírom csak ott állni és nézni.

– Akkor gondolkodj.

A meglepetés olyasvalakitől érkezett, akire senki sem számított: Tomasától, a falu egykori bábájától, egy görnyedt asszonytól, aki már San Andrés felét világra hozta. Egy kis bőrönddel és egy takaróba csomagolt papírdarabbal jelent meg Rosario házánál.

– A férjed ezt rám hagyta, mielőtt meghalt – mondta. – Arra kért, hogy tartsam meg, amíg készen nem állsz a harcra.

Rosario remegő kézzel nyitotta ki a dokumentumot. Evaristo Landa aláírása volt, amelyben elismerte, hogy Esteban két hónappal halála előtt kifizette a teljes adósságot. A hitelező elrejtette a nyugtát, hogy később visszaszerezze a földet.

Másnap, a téren, a bíró, a pap és a város fele előtt, Rosario letette a papírt az asztalra.

– Don Evaristo házasságot ajánlott nekem, hogy megmentsen egy már kifizetett adósságtól.

A morajlás olyan volt, mint egy raj.

Evaristo elsápadt.

– Az a papír hamisítvány.

Tomasa a botjával a földre csapott.

– A becsületed hamis lesz. Láttam, hogy aláírtad azt az elismervényt.

Mateo előrelépett.

– És kijelentem, hogy anyám nincs egyedül.

Julian megjelent mögötte.

– Soha nem is volt az.

Rosario a két férfira nézett: a fiára és annak barátjára. Az egyik vérrokonságból védte. A másik szerelemből, bár ezt még nem mondta ki. Négy év óta először nem érezte kötelességének, hogy két kézzel tartsa a világot.

A bíró elutasította Evaristo keresetét, és vizsgálatot rendelt el a beszámolójával kapcsolatban. Don Evaristo lehajtott fejjel távozott a térről, nem tiszteletből, hanem szégyenből.

Délután Rosario a folyosón találta Juliánt. A nap sütött az agávé növényekre, és aranyszínűre festette a köveket.

– Julian – mondta –, hagyd abba a színlelést.

Megdermedt.

– Mit színlelj?

– Egyedül jön a kerítésért, a tűzifáért, vagy Mateóért.

Julian lesütötte a szemét.

– Rosario asszony…

– Rosario – javította ki.

A név, a “doña” nélkül, úgy hangzott, mint egy ajtónyílás.

– Rosario – ismételte meg –. 40 éves vagy.

– És te 22.

– Mateo a legjobb barátom.

– És a fiam.

– Majd megszólalnak a népek.

– Az emberek még akkor is beszélgetnek, amikor a tyúkok tojnak.

Alig mosolygott, de a mosolya lehervadt.

– Attól tartok, nem vagyok elég.

Rosario azzal az őszinteséggel nézett rá, amely mindig is megtanította elviselni az igazságot.

–Félek attól, hogy újra boldog lehetek, és elveszik tőlem.

Julian tett egy lépést.

– Nem ígérhetem, hogy könnyű lesz az élet.

– Ezt már azelőtt is tudtam, mielőtt megismertelek.

– De megígérhetem, hogy nem fogok sem előtted, sem mögötted sétálni. Melletted, ha megengeded.

Rosario nem válaszolt azonnal. Ránézett az udvarra, ahol négy évvel korábban megtanult önállóan fát aprítani. Ránézett a megjavított kerítésre, az egymásra rakott tűzifára, a hegyek felett elterülő ősi égre. Aztán Juliánra nézett.

„Már sokszor kiszámoltam” – mondta. „Nem áll össze. Túl sok okom van azt mondani, hogy ez őrület.”

-Tudom.

– De amikor itt vagy, a ház már nem úgy néz ki, mint egy sírbolt.

Julian szeme könnybe lábadt.

Rosario kinyújtotta a kezét. Óvatosan fogta meg, mintha valaki valamit tartana a kezében, amit nem akar összetörni. Még nem csókolták meg egymást. Nem volt rá szükség. Ez a gesztus, abban a folyosón, hangosabban beszélt, mint bármilyen káromkodás.

Máté az útról látta őket.

Néhány másodpercre megkeményedett az arca. Aztán vett egy mély lélegzetet, odament, és egy zsák kukoricát tett az ajtó mellé.

– Csak egy dolgot mondok – mormolta.

Julián zavartan elengedte Rosario kezét.

– Mateo…

– Ha romantikus jeleneteket kezdenek csinálni velem vacsora közben, a malomban fogok lakni.

Rosario befogta a száját, hogy elfojtsa a nevetését. Julián olyan komoly maradt, hogy Mateo képtelen volt visszatartani.

– Idióta vagy – mondta, és megölelte.

Nem volt könnyű ölelés. Erős, kínos, tele olyan dolgokkal, amiket nem tudtak kimondani. De igazi volt.

1885 májusában házasodtak össze San Andrés kis templomában, melynek bejáratánál bugenvillea virágok díszelgettek, az egész város pedig úgy bámulta őket, mintha még soha életükben nem láttak volna csodát kék ruhában. Rosario nem fehéret viselt. Indigókék ruhát viselt, az eső előtti ég színét. Julián remegő kézzel várta az oltár előtt.

Máté mellette állt.

– Lélegezz – suttogta. – Úgy nézel ki, mint egy borjú a vágóhídon.

Julian idegesen felnevetett, és felsóhajtott.

Amikor Rosario az oltárhoz ért, senki sem látott legyőzött özvegyet vagy kétségbeesetten védelemre szoruló nőt. Egy olyan nőt láttak, aki túlélte, aki megvédte földjét, aki nemes fiút nevelt fel, és aki annyi évnyi gyakorlatias élet után megengedte magának, hogy a boldogságot válassza.

A szertartás végén Mateo kezet rázott Juliánnal.

– Hivatalosan is üdv a családban.

– Tizenkét éves korom óta a családod tagja vagyok.

– Te voltál az a barát, aki megette az összes kenyeret. Most te vagy a mostohaapám.

Julian szóhoz sem jutott.

Mateo három másodpercig komoly maradt, mielőtt felnevetett. Julián vele nevetett. Rosario a templom ajtajából figyelte őket, és a fejét rázta, de a szeme csillogott.