Azon az estén mindhárman a ház verandáján vacsoráztak. A levegőben nyirkos föld és fafüst illata terjengett. A csillagok fényesen ragyogtak a hegyek felett. Egy ideig Estebanról beszélgettek. Mateo olyan történeteket mesélt, amelyeket soha nem tudott anélkül elmesélni, hogy gombóc ne lett volna a torkában. Rosario hallgatta őket. Julián is.
– Az apám szerette volna így látni – mondta végül Mateo.
Rosario megfogta a kezét.
-Valamint?
—Viva.
Egy pillanatig senki sem szólt semmit.
Aztán Julián a kerítésre, a tűzifára, a házra, Mateóra és Rosarióra nézett. Arra a szeptemberi reggelre gondolt, amikor elmehetett volna. Minden okot felidézett, amiért elmehetett volna. Sok volt. Sőt, jók is.
De nem ment el.
És Puebla hegyeiben, ahol az emberek szokásuk szerint beszélgettek tovább, az Alvarado-ház ismét megtelt kávéval, meleg kenyérrel és nevetéssel. Nem tökéletes boldogság volt ez. Jobb annál: egy olyan boldogság, amelyet kézzel választottak, védtek és építettek, mint a tartós dolgokat.
