Minden reggel egy kislány tojásokat hagyott a férfi ajtaja előtt; végül a gazda követte őt.

A hatodik reggelen Julián Robles felfedezte, hogy az a személy, aki napok óta etette őt, egy szakadt cipőjű lány.

Napkelte előtt látta, ahogy a ranch kapuja felé közeledik. Körülbelül hatévesnek látszott. Egy bádogvödörrel a mellkasához szorítva sétált, és olyan komoly arckifejezéssel, mintha egy kormányzati ügyet intézne.

Letérdelt, kibontott egy kis csomagot, és 4 tojást helyezett a keresztlécre.

Aztán otthagyott egy sárga virágot.

Julian előjött a karám mögül.

-Jó reggelt.

A lány felugrott. Az egyik cipője megcsúszott a porban, de nem szaladt el.

– Jó reggelt – felelte, és a kezében tartotta az üres vödröt.

– Elhagytad ezt?

A nő bólintott.

-Mert?

A kislány úgy nézett rá, mintha a válasz nyilvánvaló lenne.

– Mert reggeliznie kell.

Julián két éve özvegyember volt. Clara halála óta senki sem szólt hozzá ilyen egyszerű törődéssel.

Váratlan gombócot érzett a torkában.

– Ki mondta, hogy tojásra van szükségem?

—A nagymamám.

– És hol lakik a nagymamád?

A lány az északra fekvő dombokra mutatott.

Aztán az eget nézte.

– Vissza kell mennem, mielőtt anya felébred.

Julian összegyűjtötte a tojásokat.

– Elkísérhetlek? Szeretném megköszönni.

Megfontolta a javaslatot.

–Megteheted. De ne sétálj a virágokon.

1887 áprilisa volt. Durango földjei némi gyér esőzés után újra zöldellni kezdtek. Julián ismerte azokat az utakat, de soha nem gondolta volna, hogy valaki lakik a régi házban San Isidróban.

Messziről látta, hogy füst száll a kéményből.

A lány megkerülte az épületet, és egy egyenetlen deszkákból épült csirkeól felé rohant.

Egy nő egy kerítésdarabot javított. Kifakult ruhát, fejkendőt és túl nagy kötényt viselt.

Amikor meglátta őket, hirtelen felült.

– Emília, hol voltál?

– Reggelit hoztam az úriembernek. Ezúttal azért jött, hogy itt egyen.

A nő a vödörre, a tojásokra és Julianra nézett. Az arca kipirult.

– Elnézést. Nem tudtam, hogy még mindig szeded őket.

– Én sem tudtam, ki hozta őket.

Letette a szerszámot.

– Elena Fuentes vagyok. A lányom félreértette a nagymamája egyik kérését.

– Nem értettem félre – tiltakozott Emilia. – A férfi még mindig minden nap éhes.

Juliannak el kellett fordítania az arcát, hogy elrejtse a mosolyát.

Elena nem mosolygott. Úgy nézett a tojásokra, mint aki rájön, hogy elajándékozták a megspórolt pár fillért.

Ez elvette Julian kedvet a viccelődéshez.

A ház tetejének egy részét ponyvával fedték. Egy ruhaszárítókötélen foltozott ruhák hevertek, és 12 csirke hevert, amelyek a hely összes gazdagságát jelképezték.

– Ki tudom fizetni őket – ajánlotta fel.

Elena kiegyenesítette a hátát.

– Nem adtuk el őket.

Egy idős asszony jelent meg az ajtóban, botra támaszkodva.

– És a köszönésért sem fogunk pénzt felszámolni.

Tekintete furcsa figyelemmel elidőzött Julianon.

–Gyere be, fiam. Mivel Emilia meghívott, nem hagyunk kintről nézelődni.

Doña Amparo Elena elhunyt férjének anyja volt. Mindhárman a tél végén érkeztek San Isidróba, miután egy rokonuk levelet kapott, amelyben biztosította őket, hogy letelepedhetnek ott.

A rokon soha nem jelent meg.

A ház elhagyatott volt, a kút eldugult, a tető pedig félig beomlott. Elena azért maradt, mert nem volt pénze visszamenni, és nem volt jobb helye, ahová mehetett volna.

A férje, Andrés, az előző ősszel lázban halt meg. A temetés után a hitelezők elvették a szerszámokat és szinte az összes bútort.

Megtartotta a varrógépét, néhány ruhát és a csirkéket, amiket Amparo nevelt.

Ezzel újrakezdték.

Julian hallgatott, egy ékekkel megjavított asztalnál ült.

Nem volt kosz vagy hanyagság. Mindenhol találékonyság volt: konzervdobozból lámpa, dobozokból polcok, repedéseket varrtak zsákokkal.

„Nem tudjuk biztosan, hol ér véget a birtokuk” – magyarázta Elena. „Ezért nem ültetünk a kerítésen túl.”

– Ez a ház nem az én határaim között van.

A megkönnyebbülés ellazította a vállát.

Julian a kútról kérdezett.

– Adj vizet – felelte a nő. – A kötél elkopott, de még működik.

– Van egy tartalékom.

Elena kinyitotta a száját, hogy visszautasítsa. Mielőtt ezt megtette volna, Emilia egy apró horzsolást mutatott a tenyerén.

–Tegnap elejtettük a vödröt.

Az anyja lesütötte a szemét.

– Elfogadom a kötelet – mondta végül. – Ha megengedi, hogy adjak valamit cserébe.

Másnap Julian egy favödröt és egy zsák lisztet is hozott.

„Túl sokat vettem” – magyarázta.

Elena figyelte őt.

– Mindig veszel lisztet az egész családnak?

– Rosszul számolok.

– Akkor a legjobb, ha abbahagyom.

Elfogadta a zsákot, de tojásokkal és egy inggel küldte vissza, amit a kabátja alatt szakadva talált.

– Csütörtökig megjavítom.

Julian megértette, hogy a vitatkozás tiszteletlenség lenne.

Így kezdték.

Szerszámokat adott kölcsön. Emilia ruhákat javított. Amparo magokat gyűjtött. Emilia képzeletbeli számlálást vezetett a cserékről, és olyan döntéseket hirdetett ki, amelyeket senki sem kért meg tőle.

Egyik délután meglátogatta Julian házát, és körülnézett az ebédlőben.

– Sok embernek van itt hely.

– Néhányan szoktak jönni.

-És most?

Julian a székre nézett, amelyen Clara ült.

– Most már nem olyan sokan.

A lány felfedezte a portrét a polcon.

– Ő a felesége?

– Igen. Két évvel ezelőtt meghalt.

Emília hallgatott.

Aztán közelebb lépett, és megfogta az egyik ujját.