Minden reggel egy kislány tojásokat hagyott a férfi ajtaja előtt; végül a gazda követte őt.
A hatodik reggelen Julián Robles felfedezte, hogy az a személy, aki napok óta etette őt, egy szakadt cipőjű lány.
Napkelte előtt látta, ahogy a ranch kapuja felé közeledik. Körülbelül hatévesnek látszott. Egy bádogvödörrel a mellkasához szorítva sétált, és olyan komoly arckifejezéssel, mintha egy kormányzati ügyet intézne.
Letérdelt, kibontott egy kis csomagot, és 4 tojást helyezett a keresztlécre.
Aztán otthagyott egy sárga virágot.
Julian előjött a karám mögül.
-Jó reggelt.
A lány felugrott. Az egyik cipője megcsúszott a porban, de nem szaladt el.
– Jó reggelt – felelte, és a kezében tartotta az üres vödröt.
– Elhagytad ezt?
A nő bólintott.
-Mert?
A kislány úgy nézett rá, mintha a válasz nyilvánvaló lenne.
– Mert reggeliznie kell.
Julián két éve özvegyember volt. Clara halála óta senki sem szólt hozzá ilyen egyszerű törődéssel.
Váratlan gombócot érzett a torkában.
– Ki mondta, hogy tojásra van szükségem?
—A nagymamám.
– És hol lakik a nagymamád?
A lány az északra fekvő dombokra mutatott.
Aztán az eget nézte.
– Vissza kell mennem, mielőtt anya felébred.
Julian összegyűjtötte a tojásokat.
– Elkísérhetlek? Szeretném megköszönni.
Megfontolta a javaslatot.
–Megteheted. De ne sétálj a virágokon.
1887 áprilisa volt. Durango földjei némi gyér esőzés után újra zöldellni kezdtek. Julián ismerte azokat az utakat, de soha nem gondolta volna, hogy valaki lakik a régi házban San Isidróban.
Messziről látta, hogy füst száll a kéményből.
A lány megkerülte az épületet, és egy egyenetlen deszkákból épült csirkeól felé rohant.
Egy nő egy kerítésdarabot javított. Kifakult ruhát, fejkendőt és túl nagy kötényt viselt.
Amikor meglátta őket, hirtelen felült.
– Emília, hol voltál?
– Reggelit hoztam az úriembernek. Ezúttal azért jött, hogy itt egyen.
A nő a vödörre, a tojásokra és Julianra nézett. Az arca kipirult.
– Elnézést. Nem tudtam, hogy még mindig szeded őket.
– Én sem tudtam, ki hozta őket.
Letette a szerszámot.
– Elena Fuentes vagyok. A lányom félreértette a nagymamája egyik kérését.
– Nem értettem félre – tiltakozott Emilia. – A férfi még mindig minden nap éhes.
Juliannak el kellett fordítania az arcát, hogy elrejtse a mosolyát.
Elena nem mosolygott. Úgy nézett a tojásokra, mint aki rájön, hogy elajándékozták a megspórolt pár fillért.
Ez elvette Julian kedvet a viccelődéshez.
A ház tetejének egy részét ponyvával fedték. Egy ruhaszárítókötélen foltozott ruhák hevertek, és 12 csirke hevert, amelyek a hely összes gazdagságát jelképezték.
– Ki tudom fizetni őket – ajánlotta fel.
Elena kiegyenesítette a hátát.
– Nem adtuk el őket.
Egy idős asszony jelent meg az ajtóban, botra támaszkodva.
– És a köszönésért sem fogunk pénzt felszámolni.
Tekintete furcsa figyelemmel elidőzött Julianon.
–Gyere be, fiam. Mivel Emilia meghívott, nem hagyunk kintről nézelődni.
Doña Amparo Elena elhunyt férjének anyja volt. Mindhárman a tél végén érkeztek San Isidróba, miután egy rokonuk levelet kapott, amelyben biztosította őket, hogy letelepedhetnek ott.
A rokon soha nem jelent meg.
A ház elhagyatott volt, a kút eldugult, a tető pedig félig beomlott. Elena azért maradt, mert nem volt pénze visszamenni, és nem volt jobb helye, ahová mehetett volna.
A férje, Andrés, az előző ősszel lázban halt meg. A temetés után a hitelezők elvették a szerszámokat és szinte az összes bútort.
Megtartotta a varrógépét, néhány ruhát és a csirkéket, amiket Amparo nevelt.
Ezzel újrakezdték.
Julian hallgatott, egy ékekkel megjavított asztalnál ült.
Nem volt kosz vagy hanyagság. Mindenhol találékonyság volt: konzervdobozból lámpa, dobozokból polcok, repedéseket varrtak zsákokkal.
„Nem tudjuk biztosan, hol ér véget a birtokuk” – magyarázta Elena. „Ezért nem ültetünk a kerítésen túl.”
– Ez a ház nem az én határaim között van.
A megkönnyebbülés ellazította a vállát.
Julian a kútról kérdezett.
– Adj vizet – felelte a nő. – A kötél elkopott, de még működik.
– Van egy tartalékom.
Elena kinyitotta a száját, hogy visszautasítsa. Mielőtt ezt megtette volna, Emilia egy apró horzsolást mutatott a tenyerén.
–Tegnap elejtettük a vödröt.
Az anyja lesütötte a szemét.
– Elfogadom a kötelet – mondta végül. – Ha megengedi, hogy adjak valamit cserébe.
Másnap Julian egy favödröt és egy zsák lisztet is hozott.
„Túl sokat vettem” – magyarázta.
Elena figyelte őt.
– Mindig veszel lisztet az egész családnak?
– Rosszul számolok.
– Akkor a legjobb, ha abbahagyom.
Elfogadta a zsákot, de tojásokkal és egy inggel küldte vissza, amit a kabátja alatt szakadva talált.
– Csütörtökig megjavítom.
Julian megértette, hogy a vitatkozás tiszteletlenség lenne.
Így kezdték.
Szerszámokat adott kölcsön. Emilia ruhákat javított. Amparo magokat gyűjtött. Emilia képzeletbeli számlálást vezetett a cserékről, és olyan döntéseket hirdetett ki, amelyeket senki sem kért meg tőle.
Egyik délután meglátogatta Julian házát, és körülnézett az ebédlőben.
– Sok embernek van itt hely.
– Néhányan szoktak jönni.
-És most?
Julian a székre nézett, amelyen Clara ült.
– Most már nem olyan sokan.
A lány felfedezte a portrét a polcon.
– Ő a felesége?
– Igen. Két évvel ezelőtt meghalt.
Emília hallgatott.
Aztán közelebb lépett, és megfogta az egyik ujját.
