A bizalom reklám nélkül is nőtt.

Julian nem kezdett el parancsokat osztogatni. Elena sosem hagyta abba a vitát vele, amikor nézeteltérésük volt. Tojásokat árult a városban, varrójutalékokat fogadott el, és minden egyes fizetésből származó érméket külön dobozban tartotta.

Megtanult kérdezni, mielőtt tanácsot adna.

Megtanult segítséget kérni, mielőtt kimerülne.

De a rejtély, ami összehozta őket, még mindig megoldatlan maradt.

Julian az első héttől fogva homályosan felismerte az egyik anyagot, amivel a tojásokat becsomagolják: egy kék darabkát apró fehér csillagokkal.

Egyik délután Elena asztalán találta.

Fény felé tartotta.

Hirtelen eszébe jutott anyja varródoboza, amire hasonló minta volt bélelve.

Mielőtt megkérdezte volna, Amparo belépett a botjával.

Látta az anyagot az ujjai között.

Aztán ránézett a kis portréra, amelyet Julián hozott Elenának, hogy megmutassa neki a javításra szoruló keretet.

Az idős asszony lassan közeledett.

– Teresa – suttogta.

Julian felemelte a fejét.

Soha nem mondta meg nekik, hogy mi az anyja neve.

– Ismerted őt?

Amparo leült.

Évekig magamban tartottam ezt a történetet, és soha nem gondoltam volna, hogy egy nap a megfelelő emberrel találom szemben magam, aki elmeséli.

Andrés gyerekkorában özvegyült. Megfelelő szakma és szűk család nélkül egy egész telet olyan munkák vállalásával töltött, amelyekből alig volt mit ennie.

Teresa Robles megtanította neki olyan ruhákat varrni, amiket aztán el is tudott adni. Ő kapta a rendeléseket és ő osztotta meg az anyagokat, amikor nem volt mivel felöltöztetnie a fiát.

Köztük volt a kék csillagos takaró is.

– Amikor megpróbáltam fizetni neki, azt mondta, hogy etessem meg jól a gyereket.

Amparo hangja elcsuklott.

– Andrés sok mindennek köszönhetően nőtt fel. Az egyik dolog az édesanyád volt.

Julian mozdulatlan maradt.

Amparo már hallotta a vezetéknevét a városban. Elég sok kérdést tett fel ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla. Aztán tojásokat küldött Emiliának, mert valami hasznosat akart adni viszonzásul anélkül, hogy nagy ügyet csinálna belőle.

–Mondtam neki, hogy egy magányos embernek is szüksége van valakire, aki a reggelijére gondol.

Emilia, aki az ajtóból hallgatózott, közbeszólt:

– De másnap is egyedül maradt.

Elena befogta a száját.

Julian a szövetre nézett.

Az édesanyja már sok éve halott volt. Azt hitte, hogy már semmit sem kaphat tőle.

Azonban ott volt a család, az étkezőjükben lévő függönyök, és egy kislány, aki úgy döntött, hogy minden reggel gondoskodik róla.

„És a virág?” – kérdezte könnyes szemmel.

Emília vállat vont.

– A tojások szomorúnak tűntek nélküle.

Julian nevetett, miközben könnyek patakokban folytak az arcán.

Elena megfogta a kezét.

Az udvarlás később kezdődött, kölcsönszerszámok álcája nélkül.

Julian azért ment vasárnaponként, mert látni akarta őket. Elena pedig azért várta meg, mert azt akarta, hogy eljöjjön.

Egy falusi ünnepen táncoltak. Halkan számolta a lépéseket, és a lány elvesztette a ritmust a sok nevetéstől.

Voltak nézeteltéréseik is. Pénzről beszélgettek, Emiliáról, Amparóról és azokról az emberekről, akiket korábban szerettek.

Senki sem ígérte, hogy minden könnyű lesz.

Nyár végén Julián a kapu mellett kérte meg a kezét, ahol az első tojásokat találta.

„Nem akarom, hogy otthagyd a munkádat vagy a földedet” – mondta. „Meg akarom osztani veled az életet, amit építesz.”

Elena hallgatott.

Aztán megkérdezte:

– És vasárnaponként?

– Bárcsak már ilyen hamar abbahagynák a szakításukat.

A lány elmosolyodott és megölelte.

Ősszel házasodtak össze.

Amparo elkísérte Elenát. Emilia egy kosár virágot és két tojást vitt magával, meg volt győződve arról, hogy nélkülük senki sem fogja megérteni a történetet.

Elena egy kis kék foltot varrt fehér csillagokkal a ruha aljára.

A San Isidro-i ház az övé maradt. Ahogy a csirkéi, a gépe és a könyvelési könyve is.

A következő évben kifizette az utolsó összeget. Julián elkísérte a nyugtát, de az érméket ő tette az asztalra.

Azon a délutánon az újonnan ültetett barackfa alatt ünnepeltek.

Fogadtak örökbe egy kutyát, amely az ajtó túloldalán aludt, és minden alkalommal ugatott, amikor Emilia bejelentette a látogatását.

A lány továbbra is időnként hagyott egy tojást és egy virágot a kapun.

Egyik reggel Julian megkérdezte tőle, hogy kinek szólnak.

Emília az útra nézett.

– Még mindig nem tudom.

Nem mozdította el a kis ajándékot.

Hazaért, ahol Elena kávéval várta, Amparo pedig a kutyával veszekedett, mert az ellopott egy darab kenyeret.

Julian leült az asztalhoz.

Nem maradtak székek.