– Az én apám is meghalt.

Julián lehajolt.

Nem talált olyan kifejezést, amivel ezt jobbá tehette volna.

Így maradtak, amíg Elena meg nem szólalt a teraszról.

Mielőtt elment, Emilia még egyszer körülnézett az étkezőben.

– Szükséged van egy kutyára – jelentette ki. – A kutyák akkor is zajonganak, ha nem akarsz beszélni.

Julian röviden felnevetett.

Elena meghallotta az ajtóból, és kérdés nélkül elmosolyodott.

A vihar egy héttel később érkezett.

Julian az éjszakát ablakok biztosításával töltötte. Hajnalban meglátta Elenát az úton, ázottan és sápadtan.

– Tudsz kölcsönadni egy ponyvát?

Nem kért többet.

Azonnal nyeregbe pattant.

San Isidróban a víz eláztatta Amparo ágyát, és megromlott a tárolt bab egy része. Emilia az asztalon ült, és egy csirkét ölelt a kezében.

Elena a mennyezetre nézett.

– Azt hittem, kitartok.

– Majd megjavítjuk.

– Nem engedhetek meg magamnak fedélt a fejem fölé.

Julian a földön hagyta a szerszámokat.

– Maradt néhány tetőcserepem a pajtából. Tudsz varrni. A házamban még mindig nincsenek függönyök.

Hosszan nézte.

– A tetőcserepek többet érnek.

– Akkor te is segítesz feltenni őket.

2 napig dolgoztak.

Elena méregette, hordta az anyagokat, és kijavította Juliánt, ha egy sor ferde volt. Julián rájött, hogy a lány nem az a nő, aki arra vár, hogy valaki más döntsön helyette. Szüksége van erőforrásokra és lehetőségekre, és tudja, hogyan használja ki ezeket.

Amparo egy székről felügyelt.

Emilia minden egyes felhőt úgy jelentett be, mintha parancsolni tudna egy újabb vihart.

Amikor befejezték, Elena végigsimított a gipszkartonon.

Julián most először látta sírni.

Gyorsan megtörölközött a kötényével.

– Ez a fáradtság.

– Természetesen – válaszolta.

Nem távolította el azt a kis védelmet.

Azon az estén együtt vacsoráztak. Emilia a csirkéket is megköszönte az ételért, Amparo pedig panaszkodott, mert az egyikük megette a növényeit.

Julian visszatért a ranchra, és mosolya lefekvésig tartott.

A függönyök 3 nappal később megérkeztek.

Egyszerűek voltak, világos színű pamutból, kék varrással a széleiken. Elena felakasztotta őket, miközben Emilia egy székről utasításokat adott.

Az ebédlőben megváltozott a fény.

Julian érzett valamit, amit nehéz megnevezni. Két éven át úgy vigyázott a házra, mintha Clara visszatérhetne, és azt állíthatná, hogy elmozdított valamit.

Azok a függönyök semmit sem töröltek el.

Azonban lehetővé tették, hogy az ember elképzeljen egy másik délutánt, egy másik beszélgetést, egy másik életet ugyanazon falak között.

„Nem tetszenek?” – kérdezte Elena, amikor látta, hogy a férfi hallgat.

-Sok.

Halkabban csengett a hangja, mint várta.

Megértette, és abbahagyta az anyag rendezgetését.

„Néha bűntudatom van, amikor jó napom van” – vallotta be. „Mintha néhány órára elfelejtettem volna Andrést.”

Julian a portréra nézett.

– Még bűntudatom is volt, amiért éhes voltam.

Elena kicsit közelebb lépett.

– De még mindig itt vagyunk.

Bólintott.

Kezük összeért egy szék támláján. Egyikük sem mozdult el azonnal.

A probléma május végén merült fel egy önkormányzati alkalmazott személyében, akinek a pénztárcájában dokumentumok voltak.

Elena a tyúkól mellett fogadta.

Az ingatlan egyszerűen azért nem volt elérhető, mert senki sem lakott ott. Fennmaradó ingatlanadók és függőben lévő jogi eljárás volt a földdel kapcsolatban. A vásárlás biztosításához kérelmet kellett benyújtani és ki kellett fizetni a szükséges összegeket, mielőtt az eladás folytatódhatott volna.

A határidő 30 nap volt.

Az összeg meghaladta azt, amit Elena hónapokig tartó varrással kereshetett volna.

Addig nézte át a papírokat, amíg minden számot memorizált.

Aztán megkérdezte, hol tudja ezt ellenőrizni.

Nem akarta odaadni a megtakarításait, mert attól félt, hogy egy idegentől megmenekül.

Másnap bement az irodába és megerősítette a helyzetet.

Amikor visszatért, Emilia tojásokat gyűjtött.

– Megint elmegyünk?

Elena megölelte.

— Még nem tudjuk.

Azon az estén elkezdte kiszámolni, mennyit fog kapni a varrógép eladásából.

Amparo letartóztatta.

– Nélküle elveszítenénk a megélhetésünket.

– Otthon nélkül azt is elveszítjük.

Julian egy listát talált az asztalon, amelyen tételek és árak szerepeltek.

– Előre utalhatom a pénzt.

Elena tagadta, mielőtt vége lett volna.

– Nem akarom, hogy egy nap azon kelljen vitatkoznunk, hogy ez a ház az enyém-e, vagy örökké hálásnak kellene lennem érte.

Julian megsérült, de nem védekezett.

– Jogod van biztonságban lenni.

Kérelem nélkül távozott.

Elena két napig azt hitte, hogy megbántotta. A csend jobban nyomasztotta, mint várta.

Amikor visszatért, Julián írásos ajánlatot hozott magával.

Arra kérte őket, hogy készítsenek elő egy kölcsönt, egyértelmű összegekkel és esedékességi dátumokkal. Az ingatlan Elena nevére kerülne. A megállapodás nem ruházta fel őt Elena munkahelyével vagy otthonával.

– Olvasd el figyelmesen – mondta. – Konzultálj azzal, akivel csak akarsz. Megváltoztathatod vagy elutasíthatod.

Még nem vette át a papírt.

– És mi van, ha ezután már nem akarlak látni?

Julian érezte ennek a lehetőségnek a csapását.

Mindenesetre válaszolt.

– Ugyanannyit fog fizetni. Semmi többet.

Elena ekkor másképp nézett rá.

Saját bevallása szerint érdeklődött, kérte a határidők módosítását, és követelte, hogy minden egyes kifizetést rögzítsenek.

Csak utána írta alá.

Azon a napon, amikor bemutatta a pénzt a vásárlás biztosításához, Emilia tudni akarta, hogy ültethetnek-e most egy őszibarackfát.

Elena elfordította az arcát, hogy a lánya ne lássa a könnyeit.

– Igen. Most már megtehetjük.