– Akkor vidd ki innen azt a nőt, mielőtt az emberek kimondják, amit már amúgy is mondanak.

Gabriel egy sikolynál is keményebb nyugalommal válaszolt.

– Nem az dönti el, hogy ki eszik az asztalomnál, hogy mit mondanak az emberek.

–És mi következik? Egy másik férfi gyerekeinek nevelése?

Száraz csend lett.

– Ha valaha is teszek valamit Mateóért vagy Beatrizért, az azért lesz, mert tökéletesen tudom, kik ők.

Teresa még sötétedés előtt elment. Miközben felmászott a kocsira, még egy utolsó mondatot mondott Clarának.

– A helyzetükben lévő nőknek tudniuk kell, mikor lehet a kedvességet valami másnak tekinteni.

Azon az estén Clara becsomagolta a bőröndjét.

Gábriel megjelent az ajtóban.

– Úgy lesz?

– Nem tudom a gyerekeimet olyan otthonban nevelni, ahol úgy érzik, hogy bocsánatot kell kérniük a létezésükért.

– Én sem ezt akarom.

– Akkor mondd meg, hogy igaza volt-e.

Gábrielnek eltartott egy ideig.

–Csak egy dologban. Ez a ház Elenához és hozzám tartozott. De Elena meghalt. Nem én. Az emlékét bezárni egy ajtóba nem tiszteli őt.

Clara abbahagyta az ing hajtogatását.

— És mi lesz velünk?

„Itt dolgozol, eszel és élsz. Amíg ez a megállapodás, senki sem fog kirúgni pletyka miatt.”

Clara csak másnap reggel csomagolt ki teljesen.

Három hét telt el. Az élet visszatért egy olyan ritmusba, amiről Clara már el is feledkezett. Hajnalban begyújtott a kályhába, majd átnézett a kerten, és amikor a gyerekek elfoglaltak voltak, leült a ranch könyveivel. Gabriel elkezdte kérdezgetni tőle, mielőtt élelmet vett volna vagy tehenet adott volna el, nem azért, mert engedélyre volt szüksége, hanem mert felfedezte, hogy Clara olyan hibákat látott, amelyeket ő figyelmen kívül hagyott. Clara azt is abbahagyta, hogy úgy érezze, minden egyes felszolgált étkezés próbatétel, hogy megtarthassa az állását. Amióta özvegy lett, most először dolgozott anélkül, hogy úgy érezte volna, hogy megpróbáltatások érik.

Gabriel tovább tanította Mateót, hogyan állítsa fel az egyenes kerítésoszlopokat, és megengedte Beatriznek, hogy almaszeleteket vigyen Relámpagoba. Luceróval óvatosabb volt: az óvatos ló rúghatott, ha valaki gyorsan közeledett, ezért Beatriz csak a karámon kívülről figyelte.

Egyik délután Mateo egy mély szálkával a tenyerében tért vissza a kerítéstől.

Gabriel leültette, megtisztította a sebet, és csipesszel kivette a fát.

– Nem vagy kevésbé férfi, ha kimondod, hogy valami fáj.

Mateo könnyes szemmel nézett rá.

– Apám is majdnem ugyanezt mondta szokta.

– Szóval apádnak igaza volt.

Azon az estén Beatriz a nappaliban sírt. Esteban halála óta csak halkan sírt, mintha attól félne, hogy a szomorúsága túl sok helyet foglal el.

Klára leült mellé.

– Hiányzik apa.

-Tudom.

Véget ér valaha a hiányzás?

– Nem. Változik. Egyik nap még lenyom, de már nem nyom össze.

Gábriel állt az ajtóban.

Beatriz felemelte a fejét.

– Hiányzik Doña Elena?

Gábriel bejött, és leült eléjük a földre.

-Minden nap.

– És ez nyomasztja önt?

– Igen. De megerősödsz, és megtanulod, hová kell vinni.

Beatriz néhány másodpercig gondolkodott.

– Apám régen lóhangot játszott.

-Mint?

A lány egy mély, nevetséges hangot utánozott. Gabriel még rosszabbul ismételte meg.

Beatriz hangosan felnevetett.

Clara a temetés óta nem hallotta így nevetni.

Napokkal később Roque megérkezett egy borítékkal Clarának. Az ügyvédtől származott, aki Esteban adósságait vizsgálta felül.

Klára kétszer is elolvasta.

Mateo észrevette, hogy a lány elsápadt.

-Mi történt?

– Semmi, amit meg kell oldanod.

De Gabrielnek sikerült meglátnia a „kilakoltatás” szót.

A Chihuahuában található házban, amit Clara és Esteban béreltek, egyre több lejárt tartozása volt. A főbérlő pénzt követelt, és azzal fenyegetőzött, hogy eladja Clara néhány otthagyott holmiját, beleértve a ládát is, amelyben Esteban levelei, szerszámai és emléktárgyai voltak.

10 napjuk volt.

Klára felállt.

– Vissza kell mennem.

– Veled megyek – mondta Gábriel.

-Nem.

– Nem fogok helyetted dönteni. Felajánlok neked egy autót, két lovat és valakit, aki ismeri az utat.

Klára megszorította a levelet.

–Ha elfogadom, Teresa azt fogja mondani, hogy igazam volt.

Gábriel ránézett.

– Egyszer hagyd, hogy más tévedjen anélkül, hogy te fizetnéd meg az árát.

Máté megszólalt az ajtóból:

– Anya, apa ládája nem maradhat ott.

És Clara tudta, hogy hajnalban vissza kell térnie abba a városba, ahol szinte mindent elveszített.

3. RÉSZ
Hajnal előtt elindultak. Roque maradt a ranch felügyelete alatt. Mateo ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen, és Beatriz is.

Az út Chihuahuába majdnem két napig tartott. Minden kilométer közelebb vitte Clarát ahhoz a házhoz, ahol Esteban megbetegedett, ahhoz a szobához, ahol meghalt, és ahhoz az asztalhoz, ahol a temetés után számolta az érméket. Gabriel nem próbálta elterelni a figyelmét. Egyszerűen csak ott volt.

Érkezéskor azt találták, hogy az ajtó egy új lánccal van bezárva.

A tulajdonos, Anselmo Varela úr, egy összehajtott papírdarabbal jelent meg.

– Már majdnem eladtam, amit hátrahagytak.

– A 10 nap még nem járt le – mondta Clara.

– A tartozás 4 hónapos. Egy kétgyermekes egyedülálló nő nem sokat fog megoldani.

Mateo ökölbe szorította a kezét. Gabriel lépett egyet, de Clara felemelte a kezét.

– Majd ő megoldja – mondta Gabriel. – És vele fogsz beszélni, nem velem.