Klára elővett egy jegyzetfüzetet.

– Négy teljes havi bérleti díjat követel. A szerződés szerint az utolsó hónapot előre fizetted. A tetőjavításért is felszámítasz díjat, pedig van egy leveled, amelyben elismered, hogy ez a bérbeadó felelőssége volt.

Don Anselmo abbahagyta a mosolygást.

– 3 hónappal tartozom, nem 4-gyel. És nem adhatod el a holmijaimat a saját bejelentésed határideje előtt.

– Most már értesz a joghoz?

–Tudom, hogyan kell szerződéseket olvasni és összeadni.

A férfi Gabrielre nézett.

– És mi maga? Az új férje?

Klára a tekintetét fogta.

– Ő a főnököm. És ez nem a te dolgod.

A valódi adósságot Clara szinte teljes megtakarításából és fizetésének egy részéből fizették ki, amelyet Gabriel írásban előlegezett neki. Clara ragaszkodott hozzá, hogy kölcsönként írja alá.

Megszerezték a csomagtartót.

Mateo megtalálta Esteban kalapácsát és egy vázlatfüzetet. Beatriz órákon át ölelgette apja egyik régi ingét.

Amikor visszatértek a tanyára, Teresa várta őket. Vele volt Don Julián Armenta, a szomszédos birtok tulajdonosa, és 27 éves lánya, Inés. Roque már elmondta Clarának, hogy Teresa hónapok óta célozgat rá, hogy Gabrielnek feleségül kellene vennie Inést.

– Nézd csak – mondta Teresa –, most már családi kirándulásokat is szerveznek.

Gábriel közeledett.

– Teresa, ennyi elég volt.

– Elég volt. A családnevet és a ranchot egy olyan nő kezébe adod, aki semmivel érkezett.

Clara érezte, ahogy Mateo elhelyezkedik mellette.

– Ne keverd bele a gyerekeimet ebbe.

Teresa rámutatott.

– Pontosan ők jelentik a problémát.

Gábriel most először emelte fel a hangját.

-Nem!

Villám csapott le a karámban. Lucero idegesen hátrált. Beatriz Clarába kapaszkodott.

Gábriel lehalkította a hangját.

„A gyerekek nem jelentenek problémát. Ők Mateo és Beatriz. Van nevük. Van apjuk, pedig már halott. Soha többé ne beszélj róluk úgy, mintha teher lennének, amit valaki az ajtóm elé hagyott.”

Don Julián megköszörülte a torkát.

– Talán ez családi ügy.

– Az – felelte Gabriel. – És hamarabb meg kellett volna oldanom.

Terézia mozdulatlan maradt.

-Hogy érted ezt?

– Két éve hagyom, hogy te döntsd el, mit jelent tisztelni Elenát. Most már nem.

Inés, aki addig hallgatott, egy lépést tett az apja felé.

-Menjünk.

– Inés, tudod, miért jöttünk.

– Igen. Hogy úgy tegyem rendbe valaki más életét, mintha az egy kiegyenlítetlen adósság lenne. Nem akarok olyan férfihoz hozzámenni, aki nem engem választott.

Don Julián levette a kalapját.

– Igaza van a lányomnak.

Elmentek.

Teréznek több időre volt szüksége.

– Csak azt akartam, hogy ne felejtsd el Elenát.

– Nem feledkeztem meg róla.

– Akkor nem értem, hogy tudsz helyet csinálni valaki másnak.

Gábriel mély levegőt vett.

– Mert az, hogy szeretsz valakit, aki meghalt, nem jelenti azt, hogy vele kell meghalnod.

Terézia válasz nélkül távozott.

A következő napokban Clara a gyümölcsösre koncentrált. Mateo és Gabriel a kerítés egy másik szakaszát javították meg. Beatriz továbbra is látogatta Relámpagot, és távolról figyelte Lucerót. Az óvatos ló kezdte szemrebbenés nélkül tűrni a jelenlétét.

Egyik délután Clara megtalálta az utazási kölcsönről szóló bizonylatot a számlák között. Az összeg alá Gabriel ezt írta: „Fizetve”.

Kiment a verandára.

– Ezt nem fizették ki.

-Igen.

-Nem.

– A zabbeszállító visszatérítette a túlszámlázott összeget. Ez a pénz azért létezik, mert leleplezted a visszaélést. Én ezt a tartozásra fordítottam.

Klára keresztbe fonta a karját.

– Soha többé ne hozz döntést az adósságaimról anélkül, hogy beszélnél velem.

Gábriel bólintott.

—Igazad van.

-Ennyi az egész?

– Nem. Szerettem volna még valamit mondani neki, de gondoltam, előbb az újság miatt fog mérges lenni.

Klára óvatosan nézett rá.

– Milyen elgondolkodtató.

Megjelent a félmosolya.

– Clara, ami munkaként indult, az már nem csak munka számomra.

Mozdulatlan maradt.

– Vannak gyerekeim.

-Tudom.

– Ez nem jelentéktelen figyelmeztetés.

– Ez nem olyan részed, amit ki akarsz törölni.

Gabriel otthagyta a csatot, amit javítgatott.

„Nem akarom Estebant helyettesíteni. Nem is tudnám. Nem akarom, hogy Mateo azt higgye, úgy kell szeretnie engem, ahogy az apját szerette, vagy hogy Beatriz elfelejtse a hangját. Csak annyit tudok felajánlani, hogy ott leszek. Holnap, holnapután, és bármikor, amikor kínosra fordulnak a dolgok. Hogy igazán ott legyek.”

Klára lenézett.

—11 ember értette meg velem, hogy a gyerekeim csökkentik az értékemet.

– Tévedtek.

– Mindig úgy mondja, mintha számítás lenne.

– Mert az. A szám hibás volt.

Clara röviden felnevetett.

Aztán komoly lett.

– Nálam is megváltozott.

Nem volt csók. Volt valami nehezebb: egy egész beszélgetés.

Megegyeztek, hogy nem mondanak semmit a gyerekeknek, amíg nem biztosak a dolgukban. Clara továbbra is kapja a fizetését, és vezeti a könyvelést. Nem feltételeznek jövőt.

Két héttel később Mateo rábukkant a karám mellett beszélgetve.

Férjhez mész?

– Nem tudjuk – felelte Gábriel.

– Nos, illene nekik.

– Utánajárunk.

Mateo ránézett.

– Ha feleségül veszi anyámat, nem kell apámnak lennie.

-Tudom.

– De mutogathatsz nekem kerítéseket.

– Ezt megígérhetem.

Beatriz sokkal közvetlenebb volt.

– És az enyém lenne a Villám?

-Nem.

A lány grimaszolt.

– De adhatsz neki továbbra is almát.

– Akkor rendben van.