1. RÉSZ
Azon az estén, amikor Eusebio Cárdenas viharban kidobta Rosalíát az utcára, a fél város előtt azzal vádolta meg, hogy boszorkánysággal megölte a saját férjét. Tomást már három hónapja eltemették, és még mindig feketében volt, amikor sógora megérkezett a házba három férfival, a sekrestyésszel és egy nyugodt hanggal, amely ijesztőbb volt, mint egy sikoly.

– A föld a bátyámé volt. A vízfolyás is. Nem adtál neki gyerekeket, és most mindent meg akarsz tartani.

Rosalía egy kis szövetbőröndöt szorított a mellkasához.

– A szerződés Tomás és az én nevemre szól. Tudod ezt.

Eusebio elmosolyodott

– Ezt majd egy nálad nagyobb hatalmú személy dönti el.

Nem várta meg a hajnalt. Kitolta az útra, becsukta az ajtót, és otthagyta a kevés holmiját a sárban.

Rosalía házról házra járt San Bartolo de la Cañadában. Doña Mercedes, akinek a lánya menyasszonyi ruháját ő varrta, alig résnyire nyitotta ki a ruhát. Don Chava lekapcsolta a villanyt a boltjában. Tomás egyik unokatestvére szólt hozzá a deszka mögül.

– Menj el, Rosa. Ne ránts bele minket a szerencsétlenségedbe.

Amikor már nem voltak házak, csak az ösvény maradt meg, amely a hegyek felé vezetett.

Senki sem ment el az út végére.

Ott élt Joaquín Soria, egy 36 éves, hatalmas termetű, magányos, történetekbe burkolózó egykori cowboy. Azt mondták, egy nő hetedik fiaként született, aki összeveszett a plébánossal, és nem volt hajlandó megkeresztelni. Azt mondták, hogy teliholdas éjszakákon a kutyák abbahagyták az ugatást, amikor elment mellettük. Még rosszabb dolgokat is mondtak.

Rosalía követte a következőt

Félúton felfelé a kaptatón, érezte, hogy valami vele megegyező tempóban mozog az erdőben. Nem úgy tűnt, mintha üldözné. Úgy tűnt, mintha figyelné.

Amikor elérte az utolsó kanyart, meglátott egy vályogházat, egy kis karámot és egy égő lámpát. Joaquín megjelent az ajtóban, egy puskával a keretnek támaszkodva. Rosalía felkészült arra, hogy újra ugyanazt a kérdést hallja: mit keres ott, ki küldte, és mikor tervezi a távozást.

Csak ő nyitotta meg a kaput.

-Megtörténik

A konyha tiszta volt. Kávé főtt egy kannában, bab és frissen melegített tortilla. Joaquín nem kérdezett semmit, amíg be nem fejezte az evést.

– A hátsó szoba szabad. Én a folyosón alszom.

– Nem azért jöttem, hogy elvegyem a házadat.

–Nem én vagyok a csendes.

Azon az éjszakán Rosalía megértette, miért maradt kint: közé és az út közé ült.

A következő napok furcsák voltak. Joaquín napkelte előtt kelt, megnézett egy kis kukoricatáblát, fát aprított, majd órákra eltűnt az erdőben. Rosalía a házban maradt, nem tudván, meddig maradhat. Egészen addig, amíg egy halom szakadt inget nem talált.

Amikor Joaquín visszatért, egy széken összehajtva látta őket, a gombok vissza voltak gombolva, a könyökök pedig összeillesztve.

Végighúzta az ujját egy varráson.

– Senki sem javított meg semmit rajtam, mióta anyám meghalt.

Másnap Rosalía ásás hangjára ébredt. A kút mellett Joaquín elkerített egy darab földet, és tök-, chili- és koriandermagokat vetett oda.

Nem mondta, hogy neki való.

Ő sem kérdezte.

Tomás halála óta először koszolta be újra földdel a kezét anélkül, hogy úgy érezte volna, eltemet valamit.

De ahogy leszállt az est, várni kezdte Joaquín lépteit. Várta, hogy leüljön vacsorázni. Várta, hogy felnéz a tányérjáról. Várta, hogy elhallgatjon.

És ez jobban megijesztette, mint az összes történet.

Egyik délután, amikor a hold emelkedni kezdett a hegyek felett, Joaquín abbahagyta az evést, és olyan kemény tekintettel nézett rá, amilyet még soha nem látott rajta.

– Rosalía, van egy szabály ebben a házban.

Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevét.

–Teliholdkor bezárkózol. Bereteszeled az ajtót, és semmiért sem jössz ki. Még akkor sem, ha dörömbölést hallasz. Még akkor sem, ha engem hallasz.

-Mert?

Joaquín elkapta a tekintetét.

– Mert én kérlek rá.

Négy nappal később lett a telihold. Még sötétedés előtt Joaquín a karám mögötti fafészerhez sétált. Rosalía láncok csörgését, ajtó csapódását és lakat kattanását hallotta.

Órákkal később, a fehér hold alatt, az első üvöltés megremegtette az ablakokat.

Nem egy dühös állat kiáltása volt.

Ez egy siratóének volt.

És ekkor Rosalía megértette, hogy a szörnyeteg, amiről az emberek beszéltek, nem odakint volt, és nem keresett valakit, akit felfalhatott volna.

Saját szabad akaratából zárták el, harcolva valami ellen, ami évek óta benne volt, és amire senki sem mert ránézni.

2. RÉSZ
Hajnalban Joaquín sápadtan, kivörösödött szemekkel és foltos kötésekkel borított két babával tért vissza a konyhába.

— Mi történt veled?

-Szögesdrót.

Rosalía nem ellentmondott neki. Vizet melegített, kitisztította a sebeket, és tökéletesen kör alakú jeleket látott a csuklója körül. Joaquín tekintetét a földre szegezte.

Ugyanazon a napon átkelt a patakon, hogy megkeresse Doña Filomenát, egy 87 éves gyógyítót, aki ruta- és borsfák között élt. Az idős asszony meglepetés nélkül hallgatta.

—Joaquín hetedik fiúként született. Anyja a pappal való veszekedés után nem volt hajlandó megkeresztelni. 13 éves korában, teliholdkor változott meg először.

Rosalía fázott.

– Megölt már valakit?

– Soha. És erről senki sem beszél. Gyerekkora óta láncra verte magát. Bezárja a lakatot, és bedobja a kulcsot egy résen. Több mint 20 éve csinálja ezt.