1. RÉSZ
Amikor Victoria Salcedo először kérdezte meg tőlem az egész asztal előtt, hogy tudom-e egyáltalán, ki volt az anyám, Alejandro olyan gyorsan felállt, hogy felborította a poharát.

– Néni, hagyd már abba!

Nem keltem fel. A kezem a Hacienda Los Encinos fehér terítőjén nyugodott, és úgy éreztem, mintha mindenki a rövid körmeimet, a hüvelykujjamon lévő sebhelyet és a háromszor kivasalt ruhámat bámulná, hogy újszerűnek tűnjön.

– Semmi – mondtam. – A hölgy csak kérdez.

Victoria úgy mosolygott, mintha az előbb cukrot kínált volna.

– Furcsának találom, hogy egy harmincéves nőnek egyetlen fényképe sincs a családjáról.

Don Ernesto, Alejandro apja, letette az evőeszközöket.

– Ami a furcsa, Victoria, az az, hogy egy vendéget kérdezel ki a házamban.

Az étkezés jeges udvariassággal zárult. De a kérdés megmaradt bennem, mert az egyetlen történetet érintette, amibe sosem néztem bele: Don Tomás Flores, a férfi, aki felnevelt egy kis földdarabon Zacapu közelében, mindig azt mondta, hogy anyám akkor szült, amikor engem életet adott.

Három hónappal korábban még a Montemayor családot sem ismertem.

Egész éjjel esett az eső, és egy kisteherautó ragadt a kukoricatáblám melletti földúton. Egy magas férfi körözött körülötte, drága ingben és a sárban hasznavehetetlen bakancsban.

– Lakik itt valaki a környéken, aki tudna segíteni?

Felülről néztem rá, te vén bolond.

– Nincs szükség mesterre.

Kavicsokat tettem a kerekek alá, levágtam két vastag ágat, hoztam néhány deszkát a fészerből, és megmutattam neki, hogyan kell gyorsítani. Húsz perccel később a teherautó elindult.

Ez egy elem a weboldalon

– Nem adtam el neki semmit – mondtam neki.

Szégyellve tette el a bankjegyeket.

– Akkor legalább a neved mondd meg.

—Mariana Flores

—Alejandro Montemayor

Felismertem a vezetéknevet. A családja birtokolta Los Encinost, a régió egyik legrégebbi szarvasmarha-tenyésztő ranchát.

Azt hittem, soha többé nem látom. Félreérthető.

Egyre rosszabb kifogásokkal kezdett az utamba kerülni. Először új deszkákat hozott. Aztán magokat. Aztán megjelent, hogy tudni akarja, hogy a kancám, Canela, még sántít-e.

„Sokkal rövidebb út vezet Moreliába” – mondtam neki egy délután.

– Nem tetszik nekem ez a kocsi.

-Természetesen

Végül kávézgattunk a barackfa alatt, amit Don Tomás ültetett, amikor gyerek voltam. Alejandro nem olyan volt, amilyennek elképzeltem egy örököst. Tudta, hogyan kell lovat patkolni, ismerte a munkásai nevét, és a földről úgy beszélt, mint valami olyasmiről, amire vigyázni kell, nem pedig úgy, mint amivel kérkedni kell.

Amikor meghívott Los Encinosba, elfogadtam Don Ernesto miatt, aki ragaszkodott hozzá, hogy találkozzon „a nővel, aki megmentette a fiát”.

A tanya hatalmas volt, de porlepte csizmával fogadott, és a patak vízszintjéről, a két tehenemről és a vetett kukorica fajtájáról kérdezősködött.

Viktória a vacsora felénél jelent meg.

Először azt kérdezte, hol tanult.

– Amennyit apám fizetni tudott.

Aztán megkérdezte, hogy melyik családhoz tartozik a Flores család.

– Nincs olyan, amiről tudnál.

Alejandro később egy szökőkútnál keresett.

– Soha többé ne hagyd, hogy így beszéljen veled.

– Tudom, ki vagyok – feleltem. – A probléma az, hogy ismernie kell az értékemet, mielőtt emberként bánhatna velem.

Ennek ellenére továbbra is találkoztam Alejandróval. És egy délután a tóparton abbahagytuk a tettetést, hogy csak barátok vagyunk.

Együtt kezdtünk el hegyi ösvényeken járni. Elvitt legelőket nézegetni; olyan forrásokat mutattam neki, amelyekről még a brigádvezetői sem tudtak. Egyik vasárnap adott nekem egy sárga virágot, amit az út széléről szedett.

– Nem túl elegáns.

– Nem mindennek kell értékesnek lennie.

Egy misekönyv lapjai között tartottam.

Victoria eközben diszkréten érdeklődött felőlem a városban. Don Jacinto onnan tudta meg, hogy egy szomszédja azt mondta neki, hogy valaki tudni akarja, honnan jött „a Flores lány”. Ekkor láttam először félelmet a szemében.

Két héttel később Don Jacinto, Don Tomás legjobb barátja, megérkezett a házamba egy faládával.

– Érdeklődnek felőled a városban – mondta. – És nem akarok úgy meghalni, hogy ez az információm el van rejtve.

Felismertem Don Tomás kézírását a borítón: „Marianának”.

Volt benne egy régi fénykép, egy medál, két megsárgult dokumentum és egy levél.

Kinyitottam.

„Gyermekem: ha ezt olvasod, bocsáss meg. Először is tudnod kell, hogy nem én voltam az apád.”

Éreztem, ahogy mozog a padló.

Addig olvastam, amíg rá nem találtam egy mondatra, amitől elállt a lélegzetem.

„Az édesanyád nem halt meg. Elena Valdésnek hívják. És amennyire én tudom, még mindig él.”
2. RÉSZ
Háromszor elolvastam a levelet. Don Tomás volt a nagyapám. Az igazi apám Rafael Flores volt, egy Pátzcuaro közelében lévő farm vezetője. Kétéves koromban meghalt.

Édesanyám, Elena Valdés, egy gazdag családból származott, amely mezőgazdasággal és virágokkal foglalkozott. Szülei ellenezték a Rafaellel való kapcsolatát. Amikor megszülettem, szétválasztották őket: Elenát biztosították arról, hogy a babát törvényesen egy másik családnak adták; Rafaelt elhitették vele, hogy Elena elhagyott minket.

Don Tomás elrejtett engem és Rafaelt a hegyekben. Apám halála után úgy döntött, hogy a lányaként regisztrál, hogy megakadályozza a Valdés családot abban, hogy igényt tartsanak rám.

Nem fogadtam el mindent csak azért, mert levélben volt leírva.