Átnéztem a feljegyzéseket. Az egyiken egy szabálytalan lapszéli bejegyzés volt. Bementem a polgári anyakönyvbe. Aztán megkerestem azt a közjegyzőt, akinek a pecsétje egy régi másolaton volt; már meghalt, de a jegyzőkönyve biztonságban volt. Találtam utalásokat egy soha le nem zárt gyámságra.

Aztán elmentem Pátzcuaróba.

Elena ötvenhat éves volt, és egy családi virágtermesztő vállalkozást vezetett. Amikor Rafael fényképét az asztalára tettem, elvesztette a színét.

— Honnan szedted ezt?

– Don Tomás Flores nevelt fel.

-Mi a neved?

—Mariana.

A szájához kapta a kezét.

Nem öleltük meg egymást azonnal. Egyikünk sem tudta, hogyan kell harminc másodperc alatt kitalálni harminc évet.

Megőrizte a visszaküldött leveleket, az ügyvédtől kapott elismervényeket, akit a keresésemre fogadott, és egy magánaktájának egy másolatát, amelyben az apja azt állította, hogy kivittek Mexikóból.

Még így is olyan bizonyítékot akartam, amit senki sem vitathat.

DNS-tesztet csináltattunk.

Az eredmény 99,9%-nál nagyobb valószínűséggel igazolta a terhességet.

Elena sírt, miközben a papírlapra nézett. Én is.

Találkoztam Lucíával, a huszonöt éves féltestvéremmel, és Arturoval, Elena férjével. Senki sem próbálta meg Don Tomást pótolni. Ez tette lehetővé, hogy maradhassak.

Először azt gondoltam, hogy néhány hetet töltök ott. Hónapokba telt. Aztán beleegyeztem, hogy Moreliában tanulok agrártudományt és vidékigazgatást, miközben segítek Elena birtokán, ahol erózióval és alacsony termelékenységgel küzdöttek.

Alejandróval szinte minden nap beszélgettünk.

Egészen addig, amíg Los Encinos szét nem kezdett szétesni.

Három száraz évszak csökkentette a szarvasmarha-állományt. Ami még rosszabb, az Alejandro által felbérelt vezető felfújt megrendeléseket írt alá a kapcsolódó beszállítókkal, és hitelkereteket kötött duplikált készlet felhasználásával.

Alejandro bankszámlakivonatokon, számlákon és szerződéseken keresztül fedezte fel az eltéréseket, amelyek nem egyeztek meg az élelmiszerek és gépek tényleges bevételeivel. Kirúgta a könyvelőt, külső könyvelőt fogadott, és feljelentést tett csalárd adminisztráció miatt. A pénz behajtása azonban évekig tartott, mivel a bank havi törlesztőrészleteket követelt.

Soha nem mondta meg a nagyságát.

Azt vettem észre, hogy a hívásai egyre rövidebbek.

Egyik este ezt írtam neki:

„Még mindig szeretnéd, hogy az életed része legyek?”

Két napba telt, mire válaszolt.

„Igen. De nem akarom, hogy visszajöjj értem. Az életed csak most kezdődik ott. Nem kérhetlek arra, hogy gyere és vedd át azt, amit én elveszítek.”

Felhívtam őt.

– Ez nem válasz arra, amit kérdeztem.

Csend lett.

– Marianna, folytasd!

– Ezt akarod?

Újabb szünet.

– Ez a helyes dolog.

Évekig tartó dührohammal tettem le a telefont.

Azt hitte, felszabadít. Megértettem, hogy elhagyott.

Los Encinos eladta legelőit, hogy kifizesse az adósságait. Don Ernesto végül Alejandróval egy kis házba költözött, amit a régi út mellett tartottak meg.

Befejeztem a diplomámat, Elenával dolgoztam, és azt az erodált farmot jövedelmező takarmány-, gyümölcsfa- és vízgazdálkodási projektté alakítottam.

Öt évvel később Arturo egy mappát hagyott az asztalomon.

– Van egy eladó tanya a közelben, ahol felnőttél.

Láttam a tervet, és egy ütést éreztem a mellkasomban.

Az Encinos.

A felvásárló cég vidéki telkekre akarta osztani. Ismertem a patakot, a csatornákat és a talajt. Tudtam, hogy a föld többet ér, ha megművelik, mint ha felszedik.

Elmentem meglátogatni.

Aztán megkérdeztem, hol lakik a Montemayor család.

Alejandrót egy karám kapujának javítása közben találtam.

„Még mindig elakad a teherautód?” – kérdeztem.

A kalapács kiesett a kezéből.

Délután mindent elmondott nekem, amit soha nem akart.

Másnap visszatértem egy ajánlattal.

– Meg akarom venni Los Encinost, és partnerséget akarok kötni önökkel.

Alexander állkapcsa megfeszült.

– Nincs szükségem rád, hogy megments.

– Nem én mentelek meg. Szükségem van arra az emberre, aki ismeri a tanya minden legelőjét. Én biztosítom a tőkét és a szakértelmet. Te pedig a működést, az ügyfeleket és a tapasztalatot adod hozzá.

Mielőtt válaszolhatott volna, egy autó állt meg a ház előtt.

Viktória lement.

Ránézett a mappámra, majd Alejandróra.

– Ha elfogadod – mondta –, mindenki azt fogja mondani, hogy elvesztetted a családi vagyonodat, és egy nő jött, hogy visszaadja neked.

Pontosan láttam ezeknek a szavaknak a hatását.

Alejandro elnézett.

Becsuktam a mappát.

– A közjegyző pénteken délben vár minket. A másik cég hétfőn írja alá.

Elmentem anélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, hogy eljön-e.
3. RÉSZ
A következő négy napban nem hívtam fel Alejandrót.

Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert már megtanultam valamit az alatt az öt év alatt: ha szeretsz valakit, az nem jogosít fel arra, hogy helyette dönts.

A projektemet szentimentalitás nélkül építettem fel. Ellenőriztük a tulajdoni lapokat, a vízjogokat, a zálogjogokat és az adósságokat. Elena a tőke egy részét biztosította volna, én pedig a megtakarításaimat és egy forgóeszközhitelt fizettem volna be.

A vásárlás Alejandro nélkül is értelmes lett volna, de lassabb és kockázatosabb lett volna.

Csütörtök este, miközben még utoljára átnéztem a pénzügyi előrejelzést, Alejandro Don Ernestóval és Victoriával vacsorázott.

Később mondták nekem.

Don Ernesto nem próbálta meggyőzni.

„Amikor elvesztetted a birtokot, nem veszítetted el a tiszteletemet. Ne veszítsd el most azzal, hogy megpróbálsz lenyűgözni olyan embereket, akik még a számláidat sem fizetik.”

Viktória hallgatott.

Aztán olyat tett, amire senki sem számított.

– Hibáztam.

Alejandro felnézett.

– Melyik részben?

– Majdnem mindenben.