Beismerte, hogy a Montemayor vezetéknevet egyfajta vallássá változtatta. Amikor megjelentem, fenyegetést látott a családról alkotott elképzelésére.

–Tegnap azon gondolkodtam, hogy mit mondanak rólam az emberek, nem azon, hogy mi a legjobb neked.

Don Ernesto felhorkant.

– Eltartott néhány évig.

– Ernesto, kérlek.

– Csak azt mondom, hogy a felismerés séta közben jött.

Alejandro napok óta először nevetett.

Pénteken tizenegy negyvenötkor érkeztem a közjegyző irodájába.

Tizenkét órakor a mellettem lévő szék még mindig üres volt.

Tizenkettő óra tízkor a közjegyző elkezdte rendszerezni az iratokat.

„Montemayor úr nélkül is meg tudjuk szervezni a vásárlást” – mondta nekem.

– Várj tíz percet.

Tizenkettő tizenkilenckor kinyílt az ajtó.

Alejandro belépett, inge poros volt, hóna alatt egy borítékkal.

-Bocsánat.

– Késésben vagy.

– Felkerestem a Közhivatalt emiatt.

Előhúzta annak a kis birtoknak az okiratát, ahol Don Ernestóval lakott: a házról, a karámokról és a tizenkét hektáros földterületről, amely a patak régi legelőjét szegélyezte.

– Szeretnék hozzájárulni a projekthez.

Szó nélkül néztem rá.

-Nem.

Összeráncolta a homlokát.

– Hogy érted azt, hogy nem?

– Az az apád háza.

– És ez az egyetlen módja annak, hogy valami olyasmivel kerüljek be, amit nagyon nem szeretnék elveszíteni.

A közjegyző nyugodtan közbelépett.

—Részleges hozzájárulást is adhatunk, nem feltétlenül a házat adjuk át.

Alejandro tagadta.

– Azt akarom, hogy a tizenkét hektár a vállalat része legyen, de a házat védeni kell, és apámnak használati joga legyen, amíg él.

A közjegyző bólintott.

Életképes korszak.

Még mindig ideges voltam.

– Ez megint büszkeség?

Alejandro a tekintetemet állta.

– Nem. A büszkeségem az volt, hogy hagytam, hogy a nagynéném gyakorlatilag helyettem döntsön. Ez kockázatos. Te pénzt és évek munkáját kockáztatod. Én pedig földet fogok kockáztatni.

Elővett egy mappát is.

Belül régi csatornatérképek, csapadéknyilvántartások, legelőleltárak és tizenhét korábbi munkás listája volt frissített számokkal.

– Ha megvesszük Los Encinost, holnap tizenegyen térnének vissza.

Ekkor értettem meg, hogy nem kaptam szívességet.

Megérkeztem dolgozni.

Aláírtuk egy vidéki cég alapító okiratát és a tőkejuttatási megállapodást. A vásárlás még aznap délután lezárult, és hétfőn a cég, amely kisebb részvényekre kívánta osztani, megtudta, hogy a cég már nem elérhető.

Nem voltak csodák.

Az első év kegyetlen volt. A csatornákat eltömítette az iszap, számos legelő kimerült, és a vízszivattyúzás túl drága volt. Ráadásul Alejandro még mindig az előző kormányzattól kapott személyes adósságát fizette.

A volt vagyonfelügyelő elleni ügy lassan haladt. A szakértői jelentések megerősítették a felfújt számlákat és a kapcsolódó cégeket. Részleges megtérülés történt, de soha nem számítottunk arra, hogy ez a pénz megmenti a kincstárat.

Alejandro visszahozta a korábbi munkások jó részét. Újraterveztem a legelők vetésforgóját, helyreállítottam a töltéseket és újraerdősítettem a hegyoldalakat.

Gyakran vitatkoztunk.

– Azt a legelőt mindig is tehenek tenyésztésére használták – mondta Alejandro.

– És ezért kopasz.

– A nagyapám is így csinálta.

– A nagyapádnak nem volt ilyen éghajlata, és a víz sem ilyen drága volt.

Aztán dühösen elment, egy óra múlva visszajött, és én kinyomtatott adatokat találtam.

– Mutasd meg újra a számaidat.

Ugyanezt tettem, amikor azt mondta, hogy egy technikailag tökéletes döntés meg fog bukni, mert a jószágok nem úgy mozognak, mint a táblázataimban.

Megtanultunk engedni anélkül, hogy eltűnnénk.

Don Ernesto visszatért a nagy házba. Victoria vasárnaponként látogatni kezdett minket, és egy nap régi fényképekkel érkezett, amelyek segítettek megtalálni egy elveszett csatornát. Ez volt az ő módja annak, hogy helyet kérjen anélkül, hogy követelné.

A második évben Los Encinos már nem veszteséges. A harmadik évben ismét nyereségesen értékesített szarvasmarhákat.

Egy októberi estén, miután negyven ökröt pakoltunk, Alejandróval a folyosón ültünk kávéval.

Majdnem nyolc év telt el azóta az elakadt teherautó óta.

– Soha nem mondtad, miért nem házasodtál meg – kérdezte.

– Volt valaki Pátzcuaróban.

Az arca megváltozott.

—Áh.

Nevettem.

– Ne vágj ilyen arcot. Jó ember volt.

– Ez csak ront a helyzeten.

–Volt földem, képzettségem, türelmem és egy családom, akik imádtak.

–Tökéletes. Már így sem kedvelem.

Ránéztem.

–Négy hónapig jártam vele. És valahányszor sáros úton vezettem, egy olyan férfira gondoltam, aki nem tudja, hogyan kell ásni.

Alejandro lenézett a csészéjére.

– Olyan üzeneteket írtam, amiket soha nem küldtem el.

– Erre már rájöttem.

– Nem, el sem tudod képzelni.

Elővette a telefonját. Megtartott egy régi biztonsági mentést. Keresett egy exportált fájlt, amiben piszkozatokat talált.

Dátumok. Több tucat SMS.

„Ma eladtuk az északi legelőt.”

– Apám kérdezősködött felőled.

„Meg szeretnélek kérni, hogy gyere vissza, de nincs hozzá jogom.”

„Hiányzol.”

Egyszerre éreztem haragot és gyengédséget.

– Öt év, Alejandro.

-Tudom.

– Egyenesen kérdeztem.

– És én döntöttem helyetted.

-Igen.

Nem próbált védekezni.

– Gyávaság volt, áldozathozatalnak álcázva.

Ez a mondat jobban lefegyverzett, mint bármilyen bocsánatkérés.

– Soha többé ne védj meg azoktól a döntésektől, amelyeket nekem kell meghoznom.

-Én nem fogom megtenni.

– Ha még egyszer megteszed, újabb öt évig magadban fogsz beszélni.

– Ez ijesztő.

Megfogtam a kezét.

Hetekkel később ugyanazon az úton vitt el, ahol találkoztunk. Ezúttal száraz volt.

– Ne mondd, hogy megint elakadt a teherautód.

– Kicsit fejlődtem.