1. RÉSZ
Azon az éjszakán, amikor 8 éves unokája eltűnt, Rosalía Mendoza olyasmit tett, amit a családja közel 40 éve megtiltott neki: esőben átment a tanya utolsó kerítésén, és bekopogott az ajtón álló férfi ajtaján.

A Jalisco hegyeiben fekvő Las Tres Encinas farmot legelők, szakadékok és földutak vették körül, amelyek veszélyessé váltak, amikor heves esőzések értek. Sofía Manchita, egy viharban a karámból megszökött foltos borjú után indult. Mire észrevették a hiányát, már több mint két órája eltűnt.

A munkások sötétedésig kerestek.

– Ebben az időben már az ösvényt sem látni – mondta Belarmino, a munkavezető. – Ha továbbmegyünk, mi is eltévedünk.

Rosalía nem volt hajlandó várakozni.

Volt valaki, aki ismerte a hegység minden szegletét.

Ábel Lemus

Egyedül élt az út végén Carbónnal, egy nagy fekete kutyával. Alig ment valaki a háza közelébe. A boltban az emberek elhallgattak, amikor belépett; misén az ajtóban állt; a gyerekek pedig azt hallgatták, hogy soha ne fogadjanak el tőle semmit.

Közel 40 évvel korábban eltűnt egy nagy, Las Tres Encinas-i szarvasmarha-vásáron befolyt pénz. A táskát, amelyben a pénzt tartották, üresen találták meg Abel, az akkoriban fiatal mezőgazdasági munkás holmijai között.

Don Jacinto Mendoza, Rosalía apja, kizárta őt az iskolából.

Ábel soha nem hagyta el a völgyet. Letelepedett abban a kis házban, amely az anyjáé volt, és minden este, kivétel nélkül, meggyújtott egy régi olajlámpást az ajtó előtt.

Amikor Rosalía eltalált, Carbón belül morgott.

Abel abrió nyílt

—Nem vagyok benne biztos

Az idős férfi arca megváltozott.

—Közülük?

– Délután óta. Kiment egy borjú után.

—Mi a helyzet a weboldallal?

Rosalía meglepődött. Egyik alkalmazottja sem kérdezte ezt.

– Sárga pulóver és gumicsizma.

—Amarillo segítség

Ábel fogott egy kötelet, egy esőkabátot és az olajlámpást.

-Használt quedese. Deje encendida la luz de la casa grande.

– Veled megyek

– Ma este nem neked valók a hegyek.

– Az unokámnak sem való hely.

Ábel néhány másodpercig figyelte.

– Akkor lépj oda, ahová én lépek.

Felmásztak, miközben az eső sárrá változtatta az ösvényt. Carbón szaglászott előttük. Abel szinte soha nem emelte fel az olajlámpást; a fényt közel tartotta a földhöz.

Először egy borjú lábnyomát találta. Aztán egy tövisbokorba akadva egy sárga fonalat.

– Zsófia erre járt.

Rosalía érezte, hogy elgyengülnek a lábai.

Feljebb letértek az ösvényről, és egy szakadék felé ereszkedtek le.

„Az elveszett gyerekek azért keresik a vizet, mert a hangja társaságnak tűnik számukra” – magyarázta Abel.

Carbón aztán csak egyszer ugatott.

Ábel futott

Egy szikla alatt, alig egy eresz által védve, feküdt Sofia átázva, remegve és a térdét átkarolva.

-Nagymama!

Rosalía a sárba rogyott és átölelte.

Ábel betakarta őket az esőkabátjával. Carbón lefeküdt a lány mellé, hogy melegen tartsa.

Sofia felnézett Ábelre.

– A tiéd volt az a kis fény ott lent?

Ábel mozdulatlan maradt.

-Igen.

– Úgy néztem rá, hogy ne féljek.

A kéz, amellyel az olajlámpást tartotta, remegett.

A visszaúton Abel a hátán vitte Sofíát. Carbón Manchitát is megtalálta néhány bokor között, és leküldte a csoport mögé.

A tanyán mindenki elhallgatott, amikor meglátták, ki hozza a lányt.

Rosalía megpróbálta beengedni.

– Igyál egy kávét. Átáztál.

Ábel megállt a lépcső alján.

–Apám megparancsolta, hogy hagyjam el ezt a házat. Soha nem parancsolt rá, hogy térjek vissza.

És elment.

Azon a reggelen Rosalía ébren találta Don Jacintót az ablak előtt.

„Ábel találta meg Sofiát” – mondta.

Az öregember lehunyta a szemét.

– A táska a holmijai között volt.

– Ezt mondja mindenki.

– Ott voltam…

Aztán mormolt valamit, amitől Rosalía csontjaiig megdermedt.

– A lány soha nem szólt semmit.

– Milyen lány, apa?

Don Jacinto arccal a fal felé fordult.

– A lány arról az estéről.

Rosalía hidegrázást érzett.

Mert közel 40 év után először értette meg, hogy a feltételezett tolvaj történetében van egy olyan rész is, amit senki sem mondott el neki.

2. RÉSZ
Másnap reggel valami rosszabb történt.

A Barragán tejipari teherautó megállás nélkül haladt el Las Tres Encinas mellett. Közel 2000 liter tej várakozott a napon.

Rosalía felhívta a tulajdonost.

Octavio Barragán személyesen válaszolt.

–Megparancsoltam, hogy ne vegyék át a tejét.

-Mert?

– A márkám bizalmat árul, Rosalía. És a völgy arról beszél, hogy Abel Lemusszal barátkozol.

– Az a férfi megmentette az unokámat.

– Ezt te mondod.

Octavio több mint egy éve próbálta megvásárolni a tanya alsó legelőit, ahol a soha ki nem apadt források voltak. Nélkülük Rosalía meg tudott volna élni. Velük Octavio gyakorlatilag a régió összes tejtermelését ellenőrizhette volna.

Délután megérkezett egy szerződéssel.

– Add el nekem azokat a földeket, és a teherautóm holnap visszajön.

-Nem.

Gondolj bele. Az adósságok nem várnak.

Mielőtt elment, hozzátette:

– Azoknak a nőknek, akik ajtókat nyitnak, nem szabadna azzal végződniük, hogy a szüleik elveszítik a farmot.

Rosalía valami furcsa érzést érzett, amikor meghallotta ezeket a szavakat.

Nyomás a szem mögött.

Alaktalan emlék.

Napokkal később történt a megaláztatás, ami végleg megváltoztatta.

A falusi boltban Abel kerozint kért az olajlámpásához. A boltos, akit Octavio alkalmazottai megfélemlítettek, nem volt hajlandó eladni neki.