„Már nem foglalkozunk tolvajokkal itt” – gúnyolódott az egyikük.

Sofia, aki a nagymamájával volt, odaszaladt Abelhez és megölelte.

– Don Abel! Manchita visszatért a karámba, ahogy mondtad.

Mindenki Rosalíára nézett.

Az elveszett tejre, a tejeslány adósságára és Octavióra gondolt.

És félt.

Megragadta Sofia karját.

-Jöjjön velem.

– De nagymama…

Rosalía elég hangosan beszélt ahhoz, hogy mindenki hallja.

– Abel úr, köszönöm, hogy megtalálta az unokámat, de ne menjen a közelébe többé.

Ábel nem vitatkozott.

Csak lesütötte a szemét.

– Igen, asszonyom.

Azon az éjszakán az út végén lévő olajlámpa olyan halványan égett, hogy úgy tűnt, mindjárt kialszik.

Rosalía megértette, miért.

Nem adtak el neki üzemanyagot.

Hajnal előtt 5 liter kerozint hagyott Ábel ajtaja előtt.

A következő éjszakán újra felragyogott a fény.

De ő is hibás.

Amikor Don Jacinto meglátta Sofía rajzát Ábelről szénnel és olajlámpással, remegni kezdett.

– A fény… megint a fény…

Rosalía becsukta a hálószoba ajtaját.

– Apa, mi történt negyven évvel ezelőtt?

Az öregember mormolta:

– A kulcs… a lánynál volt a kulcs.

Rosalía Belarminót kereste.

Az öreg brigádvezető végül bevallotta, hogy azon az éjszakán egy elveszett lány is volt a hegyekben.

Rozália.

Alig volt elég idős ahhoz, hogy a San Juan-i fesztivál alatt az asztalok mögött rohangáljon.

Ábel egyedül ment fel, hogy megkeresse, és kora reggel tért vissza, betegen és ázottan.

– És mikor találták meg a hátizsákot a holmijai között?

Belarmino lesütötte a tekintetét.

– Miután visszajött hozzád.

— Ki találta meg?

A férfinak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Octavio Barragán és egyik munkása, akit Juvenalnak hívtak.

Rosalía kinyitotta apja régi irodáját.

Megtalálta az üres táskát, a könyvelési könyveket és egy régi vaskulcsot, amelynek a gyűrűjére kifakult szalag volt kötve.

Amikor megérintette, fájdalmat érzett a szeme mögött.

A könyvekben egy másik anomáliát is talált: a rablás után Don Jacinto közel két éve fizette Octavio részesedését a régi cégben, amelyben mindketten tulajdonoltak.

De egy, a közhivatalból származó okiratból kiderült, hogy mindössze két hónappal a rablás után Octavio készpénzért megvette a La Fortuna ranchot.

Rosalíának még valamire szüksége volt.

Ábellel tért vissza.

– Én voltam az a lány.

Néma maradt.

– Ugyanúgy találtál rám, ahogy Sofiára.

– Vannak dolgok, amiket jobb nem ásni elő.

– Miért gyújtja meg minden este azt az olajlámpást?

Ábel a lángokra nézett.

– Egy ígéret miatt.

Nem volt hajlandó bővebb magyarázatot adni.

A válasz napokkal később érkezett a hitelszövetkezet irodájában. Octavio megjelent, miközben Rosalía a hosszabbításról tárgyalt.

Túl közel került.

Az ajkához emelte az ujját.

– Pszt. Azoknak a lányoknak, akik ajtókat nyitnak, nem szabadna a szüleik ranchjainak elvesztését okozniuk.

Az emlék felrobbant.

Rosalía kicsinek érezte magát az asztal alatt, elbújva, mert bejött, hogy ellopjon egy cajeta cukorkát.

Én használtam azt a kulcsot.

Octavio belépett.

Kinyitotta a szekrényt.

Kivette a pénzt.

Ő fedezte fel őt.

És pontosan ezekkel a szavakkal fenyegette meg.

Rosalía a hegyek felé menekült.

Amikor ismét Octavióra nézett, már nem félt.

Emlékeztem.

És az arckifejezéséből megértette, hogy közel 40 év után élete legnagyobb hibáját követte el.

3. RÉSZ
Rosalía remegő kézzel hagyta el a szövetkezetet, de nem tért vissza azonnal a ranchra.

Először is megkereste La Fortunának szóló régi okiratot, és hitelesített másolatot szerzett belőle. Ezután felkereste Juvenalt, azt a férfit, aki évtizedekkel korábban azt állította, hogy látta Abelt az iroda közelében.

Még mindig Octavio egy kis házában élt.

Amikor Rosalía megemlítette azt az estét, az öregember elejtett egy kalászt, amit éppen pucolt.

„Nem láttam Ábelt” – vallotta be. „Octavio állandó munkát, házat és ételt ajánlott a terhes feleségemnek, ha azt mondom, hogy láttam.”

– Ezt a nép előtt is kijelentenéd?

Juvenalis elsápadt.

„Elvenné tőlem ezt a házat. A fiam nála dolgozik.”

Rosalía nem erősködött.

Ugyanazon az éjszakán elhajtott az út végéig.

Ábel a háza előtt ült Carbónnal.

– Most már emlékszem.

Lehajtotta a fejét.

Rosalía mindent elmesélt neki.

– Csak azt szeretném tudni, mi történt, amikor rám találtál.

Ábel helyet csinált a lépcsőn.

–Pontosan abban a hasadékban bujkáltál, ahol Sofiát találtam. Lázas voltál. Amikor megláttad az olajlámpásomat, felsikoltottál, mert azt hitted, Octavio az.

Rosalía sírva hallgatta.

– Aztán meséltél az irodáról. A pénzről. A kulcsról. A fenyegetésről. És arra kértél, hogy soha ne mondjam el apádnak, hogy azért nyitottad ki az ajtót, mert azt hitted, hogy abbahagyja a szeretetet.

– És megígérted, hogy hallgatsz?

– Megígértem, hogy nem szólok az ajtóról. Amikor megvádoltak, elmondtam, hogy ki lopta el, de azt nem magyaráztam el, honnan tudtam.

Octavio ezt használta fel védekezésül: azt állította, hogy Ábel egy beteg lány téveszméit használja fel, hogy megszabaduljon a vádtól.

– És az olajlámpa?

Ábel felnézett.

– Azon az estén azt mondtad, hogy nem akarsz újra egyedül lenni a sötétben. Nem volt semmim, amit felajánlhattam volna neked. Megígértem, hogy amíg élek, fény ég majd a hegyek lábánál.

Rosalía befogta a száját.

– Majdnem negyven éve?

– Az ígéretnek nincs lejárati dátuma.

Aztán szégyen nélkül sírt.

Emellett bocsánatot kért a boltban történtekért.

Ábel hallotta őt.