– Nem tudtad.

– Meg kellett volna kérdeznem.

Később Rosalía bejelentette, hogy nyilvánosan szembeszáll Octavióval a San Juan-i fesztiválon, amikor az összes producer megújította szerződését a Lácteos Barragánnal.

Ábel megpróbálta megállítani.

– Vannak emlékei, beszámolói és kézírása. Azt fogja mondani, hogy az egészet csak kitalálta.

– Negyven éven át ő döntötte el, hogy ki beszélhet. Elég volt.

Visszatérve Rosalía Don Jacintót a régi irodában találta, ölében az üres táskával.

Letette a kulcsot az asztalra.

Az öregember felismerte őt.

– Aznap reggel találtam az asztal alatt. Rajta volt a ragasztószalagod.

– Akkor tudta meg, hogy ott voltam.

-Igen.

– Miért nem kérdezted meg?

Don Jacinto lehunyta a szemét.

–Vigyél el Octavio bulijába.

-Apu…

– Valamit el kell mondanom ugyanazok előtt az emberek előtt, akik előtt hallgattam.

Elérkezett San Juan éjszakája.

A Rancho La Fortuna-t konfetti borította. Norteño zene szólt, csöves kukorica, tamales, atole és egy hatalmas máglya égett. A ház előtt Octavio, mint minden évben, egy kis színpadot állított fel a producerek szerződéseivel.

Rosalía érkezett, apja kerekesszékét tolva. Sofía mellette sétált. Belarmino vitte a számlakönyvet.

Octavio elmosolyodott, amikor meglátta.

-Tudtam, hogy végül helyes döntést fogok hozni.

Rosalía felment a színpadra.

Felajánlott neki egy tollat.

Nem fogadta el.

– Nem azért jöttem, hogy aláírjam.

A zene elhallgatott.

–Azért jöttem, hogy elmeséljem, mi történt egy másik San Juan-i fesztiválon, majdnem 40 évvel ezelőtt.

Mindent elmesélt.

A lány az asztal alatt rejtőzik.

A kulcs.

Octavio elveszi a pénzt.

A fenyegetés.

A hegyekbe való menekülés.

A férfit igazságtalanul vádolták meg, miután megmentette a nőt.

Octavio hangosan felnevetett.

–Ennyi az egész? Egy beteg lány emléke?

Belarmino ekkor kinyitotta a könyvet.

Rosalía megmutatta, hogyan fizette Don Jacinto Octavio részesedését éveken át a rablás után. Aztán feltartotta La Fortuna adásvételi okiratának hitelesített másolatát.

– És mindössze 2 hónappal később készpénzért megvetted ezt a ranchot.

A morajlás erősödött.

– Voltak megtakarításaim – felelte Octavio.

– Akkor nem fogadtam volna el, hogy apám majdnem két éven át fizetett neki valamiért, ami állítólag már az övé volt.

– Semmi sem bizonyítja, hogy loptam volna.

Egy hang hallatszott hátulról.

– Bebizonyíthatok egy újabb hazugságot.

Juvenal áthaladt a tömegen.

Ábel Carbónnal néhány lépéssel mögötte sétált.

Octavio elvesztette a színét.

– Gondold meg jól, mit fogsz mondani, Juvenal.

– Majdnem negyven évig gondolkodtam rajta.

Az öregember azt mondta, hogy Octavio házat és munkát ajánlott neki azért, hogy vádat emel Ábel ellen.

Amikor vége lett, sírni kezdett.

„Néhány nappal ezelőtt Ábel meglátogatott. Azt hittem, szembesíteni jön velem. Azt mondta, hogy megbocsátott nekem, és hogy nem kell semmit mondanom. Ezért vagyok itt. Egy férfi, aki képes megbocsátani nekem, nem folytathatja a tolvajkodást a félelmem miatt.”

Octavio rájött, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát.

– Akkor mondj el mindent! – kiáltotta. – Rosalía volt az, aki kinyitotta az iroda ajtaját!

Csend borult az udvarra.

Rosalía előrelépett.

-Igen.

Octavio elmosolyodott, azt hitte, hogy elpusztította.

„Azért nyitottam ki azt az ajtót, mert kislány voltam, aki cukorkát akart kivenni egy fiókból. Az én szörnyű hibám volt. Rajta keresztül mentél be lopni. Aztán a félelmemet kihasználva egy másik férfit vádoltál meg.”

Ábelre mutatott.

– Majdnem negyven évig cipelte a szégyenemet, hogy megvédjen. Ma visszaadom annak, aki megérdemli.

Don Jacinto megpróbált felkelni.

Belarmino és Rosalía támogatták őt.

Az öregember mindenki elé állt.

– Most rajtam a sor.

A hangja gyenge volt, de senki sem mozdult.

–Megtaláltam a lányom kulcsát az asztal alatt. Abel beszélt hozzám, és rájöttem, hogy védi őt. Röviddel ezután Octavio azzal fenyegette meg Rosalíát, hogy bűnrészessé teszi a feltételezett lopásban, és azzal vádol, hogy mindent kitaláltam, hogy ne kelljen fizetnem neki.

Egyenesen Ábelre nézett.

– Tudtam, hogy ártatlan vagy.

Hitetlenkedés moraja futott végig a tömegen.

– Úgy döntöttem, megvédem a családnevem, a farmom és a lányom. Egyedül hagytalak cipelni ezt a terhet, mert hiányzott hozzá a bátorságom.

Don Jacinto nehezen lélegzett.

– Mindenki előtt kizártalak. Ezért kérem a bocsánatodat mindenki előtt.

Ábel levette a kalapját.

Nem szólt semmit.

Octavio az utolsó védekezésében keresett menedéket.

–Mindez évtizedekkel ezelőtt történt. Nem tehetnek velem semmit.

Rosalía bólintott.

„Talán egy bíróság már nem tud rekonstruálni egy majdnem 40 évvel ezelőtti rablást ezzel a bizonyítékkal. De én nem bosszút akarva jöttem ide.”

Elővett egy másik dokumentumot.

– A Sierra Clara tejgazdaság beleegyezik, hogy naponta emeli az árat, ha elég tejet gyűjtünk össze egy közös tartályba. Literenként jobban fizetnek. A Las Tres Encinas biztosítja a földet és a villanyszerelést.

A szarvasmarha-tenyésztőkre nézett.

„Aki továbbra is egy olyan emberre akar támaszkodni, aki félelemmel uralta ezt a völgyet, megteheti. Aki más lehetőséget akar, az holnap beszélhet velem. Egyedül. Színpad és fenyegetés nélkül.”

Doña Teresa, egy kistermelő, kereste meg először.

– Nem kell holnapig várnom.

Aztán megérkezett Eusébio.

Aztán a Navarro fivérek.

Aztán mások.

Miközben a tábortűz kezdett kihunyni, Octavio még mindig egyedül volt az aláíratlan szerződések halmával.

Ábel már elment.

Másnap reggel Rosalía Sofíával együtt kereste őt.