Mindenki távolságot tartott az út végén lakó férfitól… mígnem egy nő kénytelen volt kopogtatni az ajtaján.
– Ha a szivattyú újra levegőt fúj, ki kell választanunk, melyik növényeket hagyjuk elpusztulni.
Lucía Mendoza az apjára nézett, aki a kútnál térdelt. Don Ernesto keze zsírfoltos volt, és olyan kifejezést viselt, amilyet Lucía még soha nem látott: szégyellte, hogy nem tudta megoldani a problémát.
A barázdákban a tök levelei hajladozni kezdtek a guanajuatoi nap alatt.
Lucía visszatért a ranchra, hogy rendezze a számlákat, újratárgyalja a szerződéseket, és hagyja apját pihenni. Három hónapig tervezett maradni. Most azonban kockáztatta, hogy elveszíti a termést, amelytől családja és öt munkása megélhetése függött.
Julian mérnök kiterített egy tervrajzot a teherautó motorháztetejére.
– Van egy másik lehetőség is. A folyóparton húzódó öntözőárok rekultivációja. Még mindig vizet tartalmaz, de a csatornát évek óta elhagyták.
Egy vonalra mutatott, amely több földterületet szelt át.
Don Ernesto abbahagyta a szerszám tisztítását.
– Nem arra.
– Miért? – kérdezte Lúcia.
– Mert az a rész Ramón Aguilar tanyáján belül van.
Ismerte a nevet. Abban a régióban a kimondása egyenértékű volt egy vita bejelentésével.
Ramón 43 éves volt, és egyedül élt egy földút végén. Nem adott kölcsön szerszámokat, nem fogadott váratlan látogatókat, és kirúgott egy árust, amiért engedély nélkül kinyitotta a karámja kapuját.
– Majd beszélek vele.
Az apja lassan megrázta a fejét.
– Ez a férfi majdnem 10 éve mindenki előtt bezárja az ajtót.
Lucia összecsukta a repülőt.
– Hát, valakinek játszania kell.
Ramón megjelent a kapu túloldalán egy villáskulccsal a kezében.
Lucía bemutatkozott, megemlítette az apját, és elkezdte magyarázni a problémát.
Addig hallgatott, amíg a lány elő nem vette a mappát.
– Tartsd meg ezt.
– Ez a csatorna terve.
– Tudom, mi az a mappa.
Lucia mély levegőt vett.
– Egy szakaszt kell megvizsgálnunk. Ennyi az egész. Ha meg lehet javítani, több család is megtarthatná a termelését.
– Nem engedélyezem a belépést.
– Még csak meg sem hallgatta az ajánlatot.
– Eleget hallottam már.
Lucia állkapcsa megfeszült. Évekig megoldotta a mezőgazdasági vállalatok nehézségeit. Hozzá volt szokva, hogy dühös beszállítókkal tárgyal, de ez a férfi mintha valami olyasmiről vitatkozott volna, amit nem mondott ki.
– Senki sem akar elvenni tőle semmit.
Ramón meghúzta a szerszámot.
– Így kezdődtek az előzőek.
Megfordult, és otthagyta a kapu előtt.
Lucía dühösen tért vissza. Aznap este addig számolgatta, amíg a számok elmosódtak. Egy újabb kút fúrása túl drága lett volna. A víz megvásárlása csak néhány napig tartott volna. A csatorna nyomvonalának megváltoztatása olyan munkával járt volna, amit nem engedhettek meg maguknak.
Minden alternatíva ugyanazon zárt ajtónál végződött.
Másnap megérkezett Marisol, a szomszédos termelő, egy doboz fonnyadt salátával.
– A vevő ezt már nem fogadja el.
Lucia megérintette a leveleket.
– Megpróbálom újra.
–Ramón nem fog megváltozni csak azért, mert jobb érveid vannak.
Don Eusebio, aki a közelükben zsákokat pakolgatott, közbelépett.
– Korábban nem volt ilyen.
-Mi előtt? – kérdezte Lucia.
Az öregembernek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Hogy a családja magára hagyta, majd megbüntette, amiért ott maradt.
Nem akart többet mondani.
Lucía két nappal később találta meg Ramónt, amint egy kerítést javított Don Eusebio birtoka mellett.
Senki sem segített neki.
– Most már mások kerítéseit is megjavítja?
Tovább feszítette a drótot.
– Ha a szarvasmarhák kiszabadulnak, elérik a terméseimet.
– Ez a kerítés az útra néz.
Ramón felnézett.
Lucía nem mosolygott. Egy rudat tartott neki, amíg a férfi bebiztosította.
Néhány percig csendben dolgoztak.
– Nem hoztam magammal a mappát – mondta végül.
—Ya vi.
– Szeretném tudni, hogy mi szükséges egy ellenőrzés engedélyezéséhez.
Ramón elengedte a drótot.
– Nem fáradsz el?
– Igen. Az apám sem alszik. Marisolnak hullik a salátája. Fáradt és félek, de ez nem jogosít fel arra, hogy behatoljak az ő birtokára. Azért kérdezem.
Másfajta figyelemmel figyelte a lányt.
– Csak te és a mérnök. Én veled megyek. Körülnéznek és elmennek.
Lúcia bólintott.
– Holnap 8-kor?
—7-kor. Utána túl meleg lesz.
Apró felhatalmazás volt, de úgy tért haza, mintha ablakot nyitottak volna ki előtte.
Az ellenőrzés során kiderült, hogy az öntözőárok helyreállítható. Üledéket, gyökereket és egy több méteres besüllyedt szakaszt találtak.
Julian kiszámolta a szükséges munkát. A vízellátást és a közösségi rendszer állapotát külön vizsgálták volna felül; nem csupán egy zsilip kinyitásáról volt szó.
Ramón keresztbe tett karral hallgatta.
— Hány ember?
– Két kőműves, a mérnök és én – válaszolta Lucía. Megbeszélt menetrenddel és útvonallal.
– És akkor?
—Ütemezett karbantartás. Senki sem léphetett be anélkül, hogy értesítene.
Az „egyetértek” szó láthatóan ugyanúgy nyugtalanította, mint a mappa.
– Gondolkodnom kell rajta.
Lucia eltette a jegyzeteit.
-Rendben van.
Ramón ránézett, meglepődve, hogy a lány nem erősködik.
Négy nap telt el.
Amíg vártak, Lucía megszervezte a vízszállítást, hogy megmentse a fiatalabb növényeket. Az apja elkezdte beszélni a traktor eladásáról.
Egyik délután takarítás közben találta.
-Még nem.
– Nem tudunk mindent fizetni, lányom.
-Tudom.
Don Ernesto otthagyta a rongyot.
– Akkor ne mondd, hogy minden rendben lesz, csak azért, hogy elaludjak.
